Ahogy Attilám bekerült az osztályra, én minden áldott nap munka után rohantam fel az intézetbe. Nehéz volt, nagyon nehéz. Megesett, hogy Attilát szeme alatt monoklival, ágyhoz kötve találtam. Azonnal számon kértem az ápolóktól orvosokig mindenkit! De sajnos megmondták, kénytelenek voltak erőszakot alkalmazni, mert Attila egyáltalán nem működik velük együtt, és másképp nem tudták az injekciót beadni. Részletesen és korrektül tájékoztatott az orvos, hogy az injekció kúra mindenképpen szükséges, ha eredményes kezelésben reménykedünk. Csak ettől tisztul ki az agya annyira, hogy bármilyen egyéb kezelésnek hatása legyen. A skizofrénoknak nincs betegségtudta, nem működnek együtt az orvosokkal, szerintük minden kezelés őket ért erőszakos beavatkozás. Ha sikerül is megtalálni a megfelelő gyógyszert, többnyira akkor sem szedik be, ki-be járnak az intézetből, és végül diliházba dugják őket. Elmondta még, hogy a skizofréniások 70% kezelhető gyógyszerekkel, de ezekből is 30%-nál tudják csak elérni, hogy be is szedje az orvosságot. A rendszeresen gyógyszerezettek körében is 10%-nál marad vissza valami szövődmény vagy kísérő tünet. Attilánál sem tudták előre megmondani, hogy melyik százalékos csoportba fog tartozni, de azt igen, sokkal nagyobb az esélye, ha mellette állok.
Kijelöltek neki állandó orvost -a nevét beleegyezése nélkül nem írhatom le- aki elismert szaktekintély a szakmában. Ennek ellenére a kezelőorvos és az osztályt vezető professzor között is vita volt, Attilánál milyen típusú skizofréniáról van szó. A prof szerint genetikai -ez a rosszabb, gyakorlatilag gyógyíthatatlan- a kezelőorvos szerint szerzett, vagyis valamilyen inger (füves cigi, stressz) kiváltotta skizofréniával állunk szemben.
Én hajlottam rá, hogy a profnak van igaza. Attila nem volt kemény drogos, nem élt stresszes életet, mindig azzal foglalkozhatott, amihez kedve tartotta. Csöndben magamban elhatároztam, ilyen bizonytalanság mellett figyelni fogok minden Attilával történő apróságra. Annyit leszek vele és körülötte, amennyit csak lehetséges. Hiszen egyszer azt ígértem neki, soha, SOHA nem fog diliházba kerülni. A gyereknek tett ígéret pedig kötelez. Eleinte kekeckedő agresszív nőnek tartottak, aki mindent érteni és tudni akar. Lehet nem kedveltek, de azt elismerték, a jelenlétem minden bosszantó és idegesítő tulajdonságom ellenére hasznos Attilának.
Azzal kezdtem, hogy az általam csak bum-bum injekciónak nevezett szer esetleges szövődményei után érdeklődtem. Megtudtam, ha sokáig kapja a kúrát, akkor 80%, hogy kialakul szövődmény, ami feltűnő és állandó kéz és fejremegés formájában jelentkezik, mivel a szer hatására az izületek teljesen elernyednek. Ettől kezdve naponta masszíroztam végig szegénykémet nyaktól lefelé, és igyekeztem elérni, a lehető leghamarabb ne legyen szükség erre a szerre. Néha enni sem tudott tőle annyira elernyedt a nyelve, habzott a szája. Sokszor itatni és etetni kellett olyan étellel, amit csak nyelni kellett. Volt mikor kizárólag kinder pingvinen élt két hétig, mert azt tudtam apró falatonként belediktálni. Így elkerült a krónikus fogyást, és az infúzió kúrát. Azoknak a betegeknek, akiknek a hozzátartozói nem tudtak (akartak) hasonlóképpen eljárni, csak infúziót adtak, ami éppen az életben maradáshoz elég. Ezek szegények legyengültek, lefogytak, szájuk kisebesedett, és végtelenül sokat szenvedtek.
Talán az én erőszakoskodásom hatására, talán nem, viszonylag gyorsan abbahagyták a bum-bum injekciós kezelést, és keresni kezdték a gyógyszert-módszert ami használhat.
Erről szól majd a következő fejezet.
