HTML

Skizotéria

Anya és fia küzdelme a skizofréniával. Megtörtént esetet feldolgozó webnapló. Fényeske kéziratát posztokba szedi Záporka, úriparaszt és Fabius.

Friss topikok

  • maria.janos: Igen én is kíváncsi vagyok mi van Veled nagyon nagyon. (2014.08.30. 21:48) A skizofrénia szakértők országa
  • maria.janos: Él még a Fábiusz által írt blog???? (2014.08.30. 18:26) Kiegészítés
  • fényeske: Köszönöm, hogy olvastad és persze hogy irhatsz: fenyesagi@freemail.hu (2012.06.09. 19:19) Életjel
  • fényeske: Szia cica! A hasonlat nagyon jó és találó. A tévhit abból ered, hogy valóban ott van a kiváltó ok... (2011.12.16. 19:30) Skizofrénia-újratöltve
  • anyósnyelv: Tényleg elment nem egy, hanem három barátom, az elmúlt években, s nem tudtam közbelépni! Egyszer l... (2011.11.29. 23:36) Társas magány

Zártosztályon, 2. rész

Fabius 2009.12.13. 08:00

Ahogy felfüggesztették Attila leszedálós kezelését, futószalagon végeztek egy sor újabb vizsgálatot. Vér, vizelet, CT, és még sorolhatnám hosszan. Ezekből kiderült, amit eddig is mondtam, Attila az elmúlt 6 hónapban nem szedett semmilyen drogot. Teljesen tiszta volt a szervezete. Minden mást is a legnagyobb rendben találtak, még az agyi CT sem mutatott ki semmit. Pedig a genetikai skizofréniának a CT-n látszania kellett volna. Minden lelet, minden érték szerint egészséges volt, egyet kivéve: a pulzus száma volt krónikusan magas, amit nem tudtak magyarázni semmivel, és ami azóta is így van.

Az eredmények ismeretében elkezdték Attilát kezelni az egyik gyógyszerrel. Vártuk a hatást, reménykedtünk az eredményekben egy hónapig, amíg én gyanakodni kezdtem. Nem tudom pontosan megmondani miért, de úgy gondoltam, nem ez a megfelelő gyógyszer. Apró pici tünetekből, gesztusokból, nézésekből tudtam, ez nem a jó irány. Mondogattam ezt az orvosoknak, de eleinte nem hittek nekem. Nyugtattak, a szernek idő kell, hogy hatni tudjon. Ők bizakodóak voltak, én viszont úgy ismertem a fiamat, ahogy ők sosem fogják.

Közben Attilára állandóan figyelni kellett, folyamatosan szökni akart. Továbbra sem érezte magát betegnek, számára ez egy megalázó, igazságtalan és teljesen felesleges tortúra volt. Drogosokkal, alkoholistákkal, mániás elmebetegekkel volt összezárva, egymást érték a konfliktusok. Az egészségügyben nincs se lehetőség, se pénz arra, külön kezeljék őket. Az intézetben eltöltött hónapok alatt én is megváltoztam. Visszanézve azt gondolom, ott, azok között az emberek között lettem jobb ember én magam is. Toleráns lettem az emberi sorsok iránt, megtanultam elfogadni és feldolgozni a gyengeséget. Ha sehol máshol, a zártosztályon megtanulja az ember, hogy mindenkiben, minden látszólag emberi roncsban is ott van belül, eltemetve, bezárva, de ott van valami jó.

A családunk és a környezetünk is igyekezett tolerálni ezt az 5 hónapot, amit Attila az intézetben töltött. A fiam sok barátja, barátnője, számtalan ismerőse akart bemenni látogatni, de én nem engedtem. Nem akartam, hogy ilyen állapotban lássák és a helyszín miatt olyan dolgokkal szembesüljenek, amit talán se elfelejteni, se feldolgozni nem fognak tudni soha. De a nagyobbik fiam, Sanyám lebeszélhetetlen volt. Ráadásul Attila is kérdezte napról napra, mi van a testvérével? Mikor láthatja végre? Ezért döntést hoztam. Úgy határoztam Sanyával kivételt teszek.

Életem legrosszabb döntése volt.

Azt a látványt, hogy az életerős, határozott és tudatos öccséből egy magatehetetlenül nyáladzó fiú lett, nem tudom képes lesz-e valaha az életben feldolgozni. Sosem volt igazán nagy egyetértés a fiaim között. Jelentősen különböztek egymástól minden lényeges, személyiségüket meghatározó tulajdonságukban. Szerették egymást, de nem voltak bizalmasok a másikkal. Viszont minden különbözőségük ellenére, ha baj volt, összetartottak.De ott az ágy mellett, ahogy Attila markolta Sanya kezét, és elhaló hangon könyörgött, rimánkodott neki, vigye el innen, ne engedje megtörténni vele a kezeléseket, ott új értelmet nyert a testvériség fogalma mindkét fiúnál. Zokogott a lelkem értük. Nem tudtam eldönteni, kit sajnáljak jobban: magamat, mert Attila nem bízik már bennem, a megváltást, a szabadulást a bátyjától várja, vagy Sanyát, aki szívszakadva simogatta Attila kezét, erejét meghaladóan nyugtatta, minden rendbe fog jönni. Vagy Attilát magát, aki borzasztóan gyenge, elesett és reményvesztett volt ebben a pillanatban. Ott és akkor szövődött egy olyan szál a fiaim között, ami erősebb mindennél, elszakíthatatlan azóta is.

Sanya  igazi támaszom. Nélküle nem ment volna nekem sem, kellett valaki, aki megerősítette a döntéseimet, aki tisztán és őszintén csakis Attila érdekeit tartja szem előtt. Pedig Sanyám is megszenvedte ezt. 26 évesen cukorbeteg lett. Ezért a mai napig lelkiismeret furdalásom van, mert meggyőződésem, ez a látogatás, -és a tény, harminc év után külön mentünk az apjával- volt akkora stressz, amire így reagált a szervezete.

Noszogatásomra, elégedetlenségemre, érvelésemre gyógyszert váltottak az orvosok. Szerencsénk volt, a második gyógyszerkúra eredményt hozott. Az ötödik hónap végén megszűntek a fő tünetek. Már nem volt macsó, nem volt homokos, egyre inkább csak Attila lett. Elmaradt az üldözési mánia, nem zavarták már kényszerképzetek. De ez az Attila már nem a mindig vidám, gondtalan 17 éves kamasz volt. Hanem egy komoly, hirtelen lett felnőtt olyan teherrel a hátán, amit nem biztos, hogy valaha el fog tudni fogadni. Ennek ellenére gyógyultnak látszott, ezért elkezdtem az orvosokat agitálni, engedjék végre haza. Nem volt egyszerű menet. Szerintük korai még, bár az állapota lehetővé tenné, csak a visszaeséstől tartanak. Végül elláttak minden lényeges tanáccsal és kiengedték a fiamat.

A magyar a világ legkifejezőbb nyelve, de még ebben sincs olyan szó, amivel azt az örömöt ki lehetne fejezni, amit a kapun kilépve éreztünk. Sanya kint várt minket, úgy borultunk össze, mintha valóban a pokolból tértünk volna meg éppen. Sanya már nem az élsportolót látta az öccsében, hanem a támogatásra, gyámolításra szoruló testvért. Tartásáért büszke voltam rá és büszke vagyok ma is! Számomra abban a pillanatban derült ki, Sanya minden különbözősége ellenére olyan emberré vált, amilyenné én nevelni igyekeztem mindig.

Elindultunk haza, vissza a hétköznapokba. Minden rendben van -gondoltam- a fiaim itt vannak mellettem, túléltük, legyőztük ezt is. De az élet túl nagy dramaturg. Ha filmre vinnék egyszer a történetet, akkor most kellene elkezdődnie a baljós aláfestő zenének, miközben a napfényben fürdőző családot a kép sötét sarkából messziről figyeli a Rém, és beúszik a felirat:

to be continued.

 

9 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://skizoteria.blog.hu/api/trackback/id/tr91593010

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

domdodom69 (törölt) 2009.12.13. 10:20:03

Fabius: tudod, úgy van ez, hogy ami érdekel, abból minden kevés, ami meg nem, abból 2 mondat is sok. ez egy olyan történet, amit szívem szerint egy ültő helyemben végig olvasnék.

és igen, mindig újra és újra bebizonyosodik, hogy az élet a legjobb rendező... kár, hogy amikor játszuk az életünket, nem tudjuk még, mi lesz a vége.

Záporka: a ti történetetek is megerősít abban, hogy az erő bennünk van. néha a könyebbnek látszó utat választjuk, ami aztán megbosszulja magát. (ezt most nem konkrétan, csak általában)

Fabius 2009.12.13. 11:31:52

@vagyok, aki vagyok...: tudom én, hogy nem a posztok rövidek, hanem ti haladnátok a történettel gyorsabban :-)
Igyekszünk valami egészséges középutat találni. Műhelytitokként elárulom, talán ez az első interaktív "könyv", mert Fényeske ahogy itt olvassa saját magát, folyamatosan egészíti ki a már leírtakat olyan részletekkel, amik a hirtelen leírt kéziratban nincsenek benne. Így számunkra is vannak új, eddig nem ismert dolgok, amiket föl kell dolgozni.

Pók · http://poooOOoook.blog.hu 2009.12.14. 15:31:58

"Életem legrosszabb döntése volt."

Majd:

"Ott és akkor szövődött egy olyan szál a fiaim között, ami erősebb mindennél, elszakíthatatlan azóta is."

Akkor miért volt olyan rossz döntés?

Fabius 2009.12.14. 15:57:12

@Pók: a lelkiismeret furdalás miatt. Fényeske szerint ez a döntés és a látogatás hozzájárult Sanya későbbi betegségéhez.

zenooka 2009.12.14. 17:05:41

@Pók:
osszinten..hihetetlen szar erzes volt latni ugy az ocsemet es a mai napig ki tud kesziteni az emlek pedig eleg kemeny legeny vagyok..
szerintem ennek koze nem volt a cukorbetegsegemhez de ez az en velemenyem

amerea 2009.12.23. 16:15:53

bocs most akkor legrosszabb dontes volt, vagy eros kapocs lett kozottuk? ez nekem ellentmondasos.

Skulo · http://politoxi.blog.hu/ 2009.12.27. 18:17:42

Csak a hitelesség kedvéért. Na, mintha kételkednék, csak egy picit. Melyik kórház, melyik zártosztálya is volt ez?

Mivel semmi kompromitáló nem jött eddig elő, szerintem nyugodtan le lehet írni.

zenooka 2009.12.27. 18:39:06

@Skulo:
szia
itt
skizoteria.blog.hu/2009/12/14/a_hitelessegrol
a kepen rajta van az intezmeny neve, osztalyvezeto orvosa kezelo orvosanak alairasa..

Skizzo 2011.02.12. 22:53:21

Atyaég... nagyon jól írsz, szinte látni lehet Titeket! :-)
Tudod... mikor az én apukám először zárt osztályra került, SENKI nem mert meglátogatni. Én akkor 14 éves, lázadó kiskamasz voltam... közöltem: majd én bemegyek. És úgy is lett. Nagy trauma volt, de mai napig nem bánom. (bár anyumat egyáltalán nem értem, hogyan engedhetett ilyet meg...de ez már más kérdés)
Szóval, szerintem azért nem tetted rosszul, hogy anno beengedted hozzá Sanyát.
...