...akik feladják, soha nem győzhetnek.
A mondás Németh Pál edzőtől származik, mi pedig az elmúlt évek alatt igyekeztünk magunkévá tenni. Sokat beszélgettem a közeli barátokkal Attila betegségéről. Őket is foglalkoztatta a dolog, igyekeztek segíteni, néha egy kívülálló véleménye is hasznos tud lenni. Vagy éppen ötletet tud adni, amiből akár valami jó is kisülhet.
Fabiussal beszélgettem egyik alkalommal, mikor nekem szegezte a kérdést: miért nem próbálom meg Attilát újra a sport felé terelgetni? Szerinte a sport minden szempontból előnyös lehetne, talán felkeltené Attila érdeklődését megint, kimozdulna otthonról közösségbe járhatna, és az egészségének is jót tenne. Fülembe ültette a bogarat, én pedig mit veszíthetek alapon belevágtam. Először elmentem Attila egykori nevelő egyesületébe, és felkerestem az edzőjét. Na itt kaptam hideget eleget....Ide nem jöhet vissza, mit képzelek, hozzájuk csak élsportolók járnak! Attila beteg, gyógyszeres kezelésre szorul, sok évet ki is hagyott, teljesen esélytelen a visszatérése. Buff....na feléledt bennem a dac, több se kellett. Közben persze otthon ment a duruzsolás Attilának, mi lenne, ha. Először nemet mondott kategórikusan, de a gondolatcsíra azért befészkelte magát nála is. Egy pár hét múlva jött az ötlettel, beszéljünk az apjával.
Az volt férjeméknek van egyesületük, ahol már vagy harminc éve ping pongoznak együtt páran, és a Budapest bajnokságokon indulnak. Már nem fiatalok, de egykori eredményes és lelkes játékosok alkotta csapat. Az ex-férjem örömmel fogadta az ötletet. Örült ő is, Attila esetleg újra játszana, meg ugye a csapat is fiatalodna és erősödne egy hatékony Attilával. Az első edzésre én is lementem. Bevallom citeráztak a térdeim izgalmamban. Attila átöltözött, odaállt az asztal mellé, és csak állt. Úgy nézett ki, mint aki erősen gondolkodik valamin. Szemben vele a nagybátyja állt az asztal túlvégén, eszébe nem jutott sürgetni, hisz pontosan tisztában volt a helyzettel. Így Attila csak állt tovább, nem tudni mi zajlott le benne. Ekkor odamentem, és a fülébe súgtam: Kisfiam! Itt nem kell senkinek bizonyítanod! Úgy játsz, ahogy akarsz és tudsz, csak élvezd a játékot! Félre ültem a kispadra, onnan néztem a fiamat, aki még mindig csak állt néhány percet.
Aztán egyszer csak feldobta a labdát és szervált. De hogy?! Ahogy régen, fénykorában! Esélye sem volt az ellenfelének visszaadni! Elkezdődött a játék, és ahogy egyre jobban belemelegedett, úgy tűnt tova a hétköznapokban darabos és nehézkes mozgása. Egy igazi ping pongozó sportember állt az asztalnál, gyors volt, erős és koncentrált, ilyen összeszedettnek és felszabadultnak nem láttam a betegség kezdete óta! Sorra nyerte a meccseket a csapattársai ellen. Nekem ki kellett mennem a teremből, mert a gyomromat és a torkomat elszorította valami. Ezúttal nem a Skizó Rémtől megszokott rettegéssel teli jeges fuvallat volt. Hanem valami forróság a szívemben, a testemben és a lelkemben.
Kitört belőlem a zokogás. Bent az asztalnál a régi Attilámat láttam viszont, kibőgtem magamből az elmúlt évek borzalmát, és boldog anyuka lettem újra. A hétköznapokba beépült a sport, akár egykor a napi tisztálkodás. Egyre jobb és jobb formába lendült, egy idő után már nem elégedett meg az apjáék szintjével, hanem elkezdett versenyekre is járni Pesten és a közeli városokban. Volt olyan eset is, mikor péntek éjjel dolgozott, majd alvás nélkül utazott el pénzdíjas versenyre teljesen önállóan. Hajtotta a siker és a sport szeretete. Élvezte, hogy versenyzik a sikerélmények is jöttek szépen sorban. Minden versenyen főtáblás volt, ami azt jelentette, a 60-70 induló közül bekerült a legjobb nyolcba. Aztán egy szép napon megjelent az "új kor" első kupájával, amit a tornagyőztesnek osztanak. Gondoljatok bele: a skizofrén, gyógyszerrel kezelt fiam legyőzte minden ellenfelét! Nekem ettől nem létezett nagyobb dolog akkor.
Úgy éreztem talán eljött a pillanat, megpróbálok újra beszélni a nevelő egyesületével. Azért lett volna ez fontos, mert náluk tényleg a legjobbak között lehetett volna újra. De ez a történet nem egy hollywood-i mozi, ahol a megbotlott hős visszatér, és sikert sikerre halmozva emelik az égig. Ez itt csak a mi -ugyan szürkének és unalmasnak nem mondható- életünk, ahol ekkora csodák nincsenek. Egykori edzője kijelentette: ő nem vállalhatja a felelősséget Attiláért, se versenyzőnek, se segédedzőnek nem tudja foglalkoztatni. Ez van. Bele kellett törődni, Attila minden újonnan elért eredménye után is meg van bélyegezve. Nem hibáztathatom a döntéséért.
De ettől függetlenül a sport hihetetlen hatással volt Attilára. Visszatérése után az állapota rohamosan, szinte napról napra lett jobb és jobb. Minden téren hatalmas változásokon ment át. A kommunikációja sokkal jobb lett, kinyílt és beszélgetni kezdett idegenekkel, és velünk családtagokkal is másképp, mint eddig. Határozottabb lett, erősebb, a sikerektől magabiztosabb, múlandóban volt a tétova bizonytalansága. A testének is jót tett a mozgás, kicsit izmosodott, fejlődött, mozgása könnyedebb lett. Szavakkal talán nem is lehet leírni minden változást, amit -szerintem- az újra megtalált sport idézett elő. Többet ért és számított ez, mint bármilyen és bármennyi terápia!
Ezzel a sport terén is a mában járunk. Attila életének szerves része a játék, rendszeres edzésekkel és hétvégi versenyekkel.
De maradt még érdekes, boncolgatni való eset a múltban. Például az evés. Kajákban vájkálunk a következő posztban.
