Amint eljutottunk oda, hogy Attilának minél előbb kórházba kellene vonulni, elkezdtem neki adagolni a dolgot. Mondanom nem kell, hallani sem akart róla. Nem volt betegségtudata, és a téma hallatán agresszívvé vált. Meggyőződése lett, hogy az orvos csak el akarja őt távolítani mellőlem, mert tetszem neki. Aztán tovább ment ettől, és az utcán is riogatni kezdte azokat, akik rám néztek, hogy vigyázzanak magukra, ő megvéd engem mindenkitől. Meg kellett találnom a módszert, amivel ő maga hajlandó volt feljönni velem az Országos Ideg-és Elmegyógyintézetbe. A kényszerzubbony rémképe kísértett, ezért mindent bevetettem a kényszerűség elkerülésére. Még a női praktikát is. Az érzelmeire próbáltam hatni, egy hétig sírtam, könyörögtem, jöjjön fel velem, ha szeret! Ha ott azt mondják, nincs semmi baj, azonnal jövünk is haza.
Ez hatott. Eljött velem. Megvizsgálták újra, és sajnos ott is azonos lett a diagnózis, mondták, hogy bent kell maradnia. Attila dühöngött, ő bizony nem marad ott, ehhez nincs joguk, ő nagykorú és szabadon dönthet saját maga felől! Még ügyvédet is kért. Megszakadt a szívem. Tiszta és világos volt minden szava, ekkor nyoma sem volt rajta semminek. Könyörgött nekem, ne hagyjam ezt megtörténni vele, kicsi híján verekedésig fajult az ellenkezése az orvossal. Aztán győzött a túlerő, Attilám kapott egy injekciót. Ettől a lórúgástól az én életerős, mozgékony fiam összesett, és habzó szájjal éber kómában tűrte, hogy levetkőztessék, és bevigyék a zártosztály egyik kórtermébe.
Ettől a látványtól eltört bennem valami. Kitárult előttem a pokol sötét kapuja, én ott álltam magányosan, szemtől szemben az ördöggel. Bizonytalanság, kétségbeesés, önvád, reménytelenség kavargott a lelkemben, miközben zokogtam. Sirattam Attilát, sirattam magam, nem tudtam hogyan tovább, nem tudtam jól döntöttem-e, nem tudtam hova tartunk, nem tudtam meddig tarthat ez. Csak azt tudtam, irtózatosan fáj valami belül, és rettenetesen kétségbe vagyok esve! Odajött egy orvos, és igyekezett nyugtatgatni. Elmondta, tudja mennyire nehéz ezt a látványt elfogadni és feldolgozni, de higgyem el, csak így van esélye, csak így van minimális remény a gyógyulásra.
Köztudott, hogy az egészségügyi ellátásban mennyire nincs pénz. Na ez a tény fokozottam igaz az Elmegyógyintézetre. Viszont zseniális orvosaik vannak, talán nem túlzás azt állítani, a világ élvonalába tartoznak. Hálás vagyok nekik, mert a körülények ellenére, velem együttműködve gyakorlatilag a lehetetlent teljesítették, nekik köszönhető, hogy Attila ma ott tart, ahol. Faggattam őket, mik az esélyeink? Őszinték voltak,megmondták mennyire kevés, és milyen hosszantartó kezelésnek nézünk elébe. Három hónapot jósoltak előre.
Erről szól majd a következő fejezet.
