Eredetileg a feljegyzéseimet szerettem volna megosztani hasonló helyzetben lévő családokkal. De úgy érzem túl nőtt rajtunk ez a blog. Túl sok családot érint a skizofrénia, vagy valami egyéb pszichés betegség, túl sok kérdés maradt válasz nélkül. A jegyzeteket nagyjából kimerítettük, a tévés riporttal megérkeztünk a mába, Attila és a mi jelenünkbe. Az interjúban elhangzott utolsó mondat akár zárszó is lehetne, de eszembe jutott egy másik, ami végül nem került az anyagba:
„ Nem a múltal akarok foglalkozni, hanem a jövővel”
Attila szájából ez nem egy közhely, bármennyire annak hangzik. Ez maga a gyógyulás mondata, a szövőbe vetett őszinte hit kifejezése. Kár, hogy ezt kihagyták az anyagból. Attila útja a megfelelő irányba halad. Ha van munkahelye megállja a helyét, és vannak megvalósításra váró céljai. Sajátos logikával és gondolatvilággal éli az életét, de semmivel nem abnormálisabb, mint a nagy átlag. Érdeklődő, tud örülni az élet apró dolgainak, tudja értékelni a szépet és a jót. Vannak hiányosságok, például nincs társa. De én hiszem, hogy megjön az is, ha erőt érez majd hozzá magában. Rám időnként egy-egy reakcióban kikacsint a Rém, emlékeztet néha: itt vagyok, ha legyőztetek, kordában tartotok, akkor is. Ugyan az irányítást átvettétek, de tanuljatok meg együttélni a gondolattal, végleg nem tűnök el soha.
Itt abba is hagyhatnánk a blogolást. A történet kerek, a zárszónak való gondolaton is túl vagyunk. De ez a bekeretezett mondat nem hagy nyugodni. A jövő foglalkoztat. Nem is annyira a miénk, hanem azoké, akik nálunk kevésbé sikeresen küzdenek a betegséggel.
Megkeresett egy hölgy a családja megrázó történetével. Elmesélt mindent töviről hegyire, azt is, elköltözött a fiától, mert már nem bírta idegileg a megpróbáltatásokat, a fiatalember nem szedi rendszeresen a gyógyszert, ő pedig az italába keverve igyekszik mégis adagolni legalább valahogy. Elmondtam neki, hogy ez teljes tévút. Elmeséltem azt is, miért az. De nem hallgat rám. Nem akarok én pálcát törni senki felett. Csak elszomorít, ha hallom a történeteket, és nem tudok érdemben segíteni. Ezt magamra veszem. Ezért is döntöttem a folytatás mellett.
Nem vagyok messiás, se orvos, csodát tenni sem vagyok képes. Egy anya vagyok, aki megjárta a maga útját, és sikerrel vette fel a harcot a skizofrénia rémével. Van egy sajátos menete a küzdelemnek, egy kiszámíthatatlan logikája, amire rá kell érezni mindenkinek a saját esetében valahogy. Ebben tudok segíteni gyakorlati tanácsokkal. Ha valaki, akkor én tudom mennyire nehéz és idegőrlő feladat ez minden családtagnak. Muszáj erősnek lenni és együtt élni a gyerekünkkel, mert kizárólag állandó figyelemmel, a reakcióira való odafigyeléssel és reagálással leküzdhető ez a betegség. Akinek ez nem megy, annak nem tudok segíteni. Mindenki a maga életét éli, maga tudja mire képes, és mire nem. Márpedig a mi életünk a példa rá, néha a legnehezebb döntéseket is meg kell tudni hozni a beteg érdekében. Ezt tudomásul kell venni. A gyógyuláshoz -szerintem- más út nincs.
A következőkben a gyógyszer szedés nehézségeit boncolgatjuk majd. Ezt látom az alkohol mellett a leginkább általános és sarkalatos problémának. Léteznek alternatív megoldások, de én nem kísérletezek, vitát nyitni sem akarok, mindenkinek szíve joga kipróbálni amit jónak vél. Nálunk a gyógyszer bevállt, kiderült, hogy a nem szedése azonnali visszaesést okoz Attilánál, én ebben hiszek. Szó lesz a szedésre irányuló meggyőzésről, fortélyokról, tanulságokról.
Erről szól majd a következő fejezet.