Ahogy telt az idő és Attila állapota ha lassan is, de javult, néha megengedtem magunknak azt a "luxust", hogy kipróbáljunk régi dolgokat. Ilyen volt a vezetés is. Mindkét fiamnál ragaszkodtam hozzá, amint lehet megszerezzék a jogosítványt. Sikerrel levizsgáztak mindketten, amire büszke voltam. Igaz, volt bennem annyi szigor, hogy önálló útjuk előtt egy tapasztalt ember mellett rutint kellett szerezzenek, hiszen a közlekedés veszélyes üzem, ahol nem csak a saját, de mások testi épségét is veszélyeztethetik. Lehet ezzel is vitatkozni, mennyire volt helyes, de én meg voltam győződve, így teszem a legjobbat mindenkinek.
Mikor a fiam kijött a kórházból én minden részletre kiterjedő gyakorlati útmutatást kértem az orvosától, amibe beletartozott a vezetés is. Szerinte Attila vezethet gond nélkül, ha három hónapig szedi a gyógyszert lelkiismeretesen. Én azért ebben kevésbé hittem, hiszen én mértem le nála a koncentráció hiányát, a helyzetfelismerés akadozását. De ahogy az alaphelyzethez mérhető javulást láttam, bizony engedtem az unszolásnak, és az egyik félévente esedékes vizsgálatra hagytam kocsival menni. Az apja nem ért rá, így mentem vele ismét. Nem vagyok egy beszari alkat, bírom a sebességet, magasságot, mindenféle adrenalint termelő dolgot, de akkor és ott Attila mellett halálfélelmem volt. Pedig életem leglassabb útjában volt részem. 20 km/h sebességgel "száguldottunk", de láttam Attilát ismét elmerülni a bizonytalanságba. Őrült módon koncentrált, nagyon meg akarta mutatni szegénykém mennyire biztonságosan tud vezetni, de....De nem bírtam haladásra és görcsös koncentrálás helyett laza figyelemre. Kértem, legalább picit engedjen föl, és próbálja legalább a megengedett sebességet tartani. -Azt tartja! -jött a válasz, én pedig vitatkoztam tovább: -nem Atikám, te 20-al mész 50 helyett. -Nyugi, azon vagyok, hogy azt elérjem! -nyugtatott, mitől még idegesebb lettem. Minden érv hatástalan volt, ezzel a sebességgel tettük meg az utat. Hazafelé, -hogy unalmas és egyszerű ne legyen- meg eltévedtünk. Azt tudni kell, hogy az anti-közlekedő szobrát majd rólam fogják mintázni, és kiállítani a Közlekedési Múzeum elé, talapzatán ezzel a felirattal: F.Á. aki a jobbkéz szabályt is balról adta meg. Ezt a környezetem tudja rólam, egyszer mondta is valaki, ha nem tudom hol vagyok, keressem meg a Dunát, onnan biztosan hazatalálok. Sosem gondoltam, egyszer ez a vicceskedő mondat valósággá válik. De ezúttal rá voltunk szorulva, eszembe is jutott, és tényleg megtaláltuk a haza vezető utat sacc/kb 3 óra alatt.
Egy ideig megint elzárkóztam minden kérlelés és vezetéssel kapcsolatos nyaggatás elől. Később ettől rövidebb távokon még néhányszor megpróbáltuk, de Attila vezetési képessége nem változott meg. Ezért -talán vitatható módon- a jogosítványát eldugtam, és nem engedtem vezetni többé. Sajnos szembe kellett nézni azzal a ténnyel, ezeket a betegeket nem szabad hagyni önállóan gépjárműveket kezelni. Bármennyire tünetmentesek az élet más területein, a közlekedés akkora stresszfaktor, hogy a helyzetfelismerés és kezelés bizonytalanná válik. Nem elég az, ha valaki tudja mire valók a pedálok meg a kormány, hanem képesnek kell lenni a váratlan események megoldására is. Éppen elég hasonló jelenséget produkáló "nem beteg" ember közlekedik így is. Én törvénybe iktatnám, a skizofrénia kizáró tényező legyen a jogosítványhoz szükséges alkalmassági vizsgálaton.
A másik régi dolog felé én próbáltam finoman terelgetni. Attila 17 éves koráig -finoman szólva- eléggé bejött a lányoknak. Kedvelték a szövegéért, humoráért, vidámságáért. Igazi nyerő típusnak tartották -joggal- a sport miatt is. Meg hadd ne kelljen itt szerénykednem: a fiam igazi jóképű fiú, aki a személyiségével, kisfiús mosolyával és huncut nézésével hamar le tudta venni lábukról a csajokat. Nekem ezért is volt megdöbbentő és hihetetlenül furcsa, hogy pont a látens homoszexuális énje hasadt le legelőször a kór kirobbanásakor. Mondhattam bármit, ő sírva-zokogva ismételgette, nem akar mama kedvence kis buzi lenni, és diliházba kerülni.
Aztán ahogy hatottak a gyógyszerek és háttérbe szorultak, eltűntek ezek a személyiségek, a csajozós Attila nem tért vissza. Soha nem próbálkozott lányoknál, noha az egészséges nemi identitása maradéktalanul visszatért. Én próbáltam noszogatni, picit piszkálni, de mindig azt mondta, majd csajozik ő, ha úgy érzi eljött az ideje. Felmerült bennem az is, a gyógyszerek nyomják el benne a nemi vágyat. Ez az orvosok szerint sem lehetetlen, ezért örültem a váratlanul felbukkanó kislánynak.
Az egyik kontroll vizsgálaton -hol máshol, basszus- találkoztunk vele. Rögtön szimpatikusak lettek egymásnak, és érdeklődve szemeztek a másikkal. A kislányt depresszióval és pánik betegséggel kezelték, a szülei sehol, magára hagyatva ücsörgött egyedül. Attila leült mellé, megfogta a kezét, úgy ültek ott a padon egymás mellett, mint két riadt kismadár. Az egyetlen fura az volt, hogy nem beszéltek egymáshoz. Egy szót sem. Mintha kizárólag a kézfogással képesek lettek volna kommunikálni egymással. Két évig minden vizsgálaton találkoztak, minden alkalommal ez a műsor ment, így, ilyen csöndesen. Én kérdezgettem Attilát, nem akarja-e esetleg a kislány nevét megtudni, máskor is találkozni, vagy legalább a telefonszámát elkérni? Mert amikor együtt voltak ők ketten, valahogy összetartoztak, és olyan meghittséget árasztottak magukból, amit régen nem éreztem én sem. De nem akarta, én pedig kénytelen voltam tiszteletben tartani az akaratát.
Eltelt két év, és a kislány egy alkalommal nem jelent meg a vizsgálaton. A szülei vagy egyéb hozzátartozói nem jöttek el vele soha, így csak az orvosokat tudtam megkérdezni, mi van vele. Mintha gyomorszájon rúgtak volna úgy ért a hír: a kislány öngyilkos lett! Sajnáltam szegényt, bár a nevét sem tudtam. Borzasztó lehetett egyedül végigcsinálni a kezeléseket, belegondolni rossz, min mehetett keresztül szerencsétlen normális, segítő család nélkül. Nem tudtam azt sem, Attilának miként mondjam meg a hírt. Leültem mellé és elkezdtem volna a mondókát, mikor rám nézett és kibökte: tudom, elment végleg. Az állam olyan mélyre esett, hogy majdnem ráléptem. Fogalmam sem volt, honnan tudhatja. Különösebben az sem látszott rajta, hogy megrendítette volna a dolog, inkább tárgyilagos megállapítás volt ez. Mint aki előre tudta, amint aki be volt avatva és készült rá. Mintha lett volna köztük valami megmagyarázhatatlan telepatikus kommunikációs forma.
Az eset annyira meglepett és megrázott, hogy igyekeztem még jobban elmélyedni a skizofrénia körüli kérdés cunami megfejtésébe. Erről szól a következő fejezet.
