Ez a kérdés foglalkoztat a tegnap történtek után. Megjártuk a csökkent munkaképességet megállapító orvosi vizsgálatot. Attila először nem akarta, hogy elkísérjem, egyedül szerette volna intézni ezt a dolgot. De bennem csak ott motoszkált a megérzés ahogy szokott, kelleni fogok. Így rábeszéltem, legyek én a 'B' terv, a minden estre kéznél lévő válaszoló gép.
Az 'A' terv szerint egymaga intéz mindent, de ha úgy érzi nem tud válaszolni bármilyen kérdésre, akkor szól nekem. Megállapodtunk, hogy mindketten kizárólag a tényekhez és az igazsághoz ragaszkodunk. Behívták, bent volt nagyjából tizenöt percet, majd mikor kijött szólt, velem is beszélni akarnak. Bementem, és nem voltam ideges. Pontosan tudtam, bármit kérdeznek csak az Attila által megválaszoltakat tudom mondani én is. Ha valaki nem hazudozik, nem is zavarható össze.
Rögtön az első kérdéssel azonban úgy megleptek, hogy azt hittem rosszul hallok: -Szerintem van esélye Attilának a teljes gyógyulásra? Ezt tényleg nekem, a nyomdásznak kell megmondani orvosi diplomás embereknek? Erőt vettem magamon, és igyekeztem diplomatikus választ adni: -Ha lenne, akkor megkérdőjelezném az orvostudomány jelenlegi állását, ami szerint a skizofrénia gyógyíthatatlan betegség. Tehát nem értem a kérdést. -feleltem. Ezen jól meghökkentek, az látszott. Feltettek még egy rakás más kérdést, én pedig legjobb tudásom szerint válaszolgatttam rájuk. Őszintém megmondtam, ez a papír arra kell, hogy a törvény értelmében a munkaadóm alkalmazni tudja Attilát, aki az érdemi munkával kirajzolódó jövőkép segítségével előrébb léphetne.
Megköszönték a válaszokat és kiküldtek, hogy várjunk, majd szólnak mikor el lehet menni. Odakint persze kifaggattam Attilát a bent történtekről. Ő mesélt, én meg ámuldoztam. A bent töltött 15 percből tízet levetkőzve töltött, fizikailag vizsgálgatták minden irányból. A mentális beteget, akinek a teste erős, akár a vas. De legalább megmérték a vérnyomását, nézték a szívét, reflexeit, és mindent rendben találtak. Feltettek 1-2 kérdést arról, hogy van, miért adta be a kérvényt? Elmondta, hogy szedi a gyógyszert, jól van, megmondta kertelés nélkül miért kell a papír, meg azt is, nem kér járulékot csak dolgozni szeretne. Ennyivel meg is elégedtek, és kiküldék, hogy küldjön be engem.
Furcsa volt ez nekem. Nyolcadik éve keresem a válaszokat a betegség közben fölmerült kérdésekre, amik listája olyan hosszú basszus, hogy hetvenszer éri körbe a Földet az egyenlítőnél. Ők meg néhány kérdésből megállapítják amit kell? De azért én mondjam meg, van-e esélye Atikámnak a teljes gyógyulásra? Na mindegy. Újabb negyedóra után szóltak, elmehetünk.
Odamentem a doktornőhöz, és próbáltam némi információt kiszedni belőle. Hiszen valamit mondanom kéne a Fiamnak, no meg a munkahelyemen is referálni kellene a dolgok alakulásáról. Választ 1-2 hét múlva postán kapunk, hangzott a válasz. Erősködtem, adjon valami támpontot, tapasztalatai szerint van esély a pozitív elbírálásra? De ennyi erővel a falra is lapátolhattam volna a borsót. -A főnököm dönt a szakvélemények alapján, és postán küldjük a választ! -hajtogatta a sablon választ, majd szinte menekülőre vette a figurát. Lehet én látom rosszul a dolgokat, de...egy megközelítő szubjektív információ nem kerül pénzbe. Megnyugtatná kicsit a beteget és a hozzátartozót. De mit várok, ez itt "hivatal" és nem az ápolási osztály. Bele kellett törődnünk az újabb hetekig tartó várakozásba, nem volt mese. Addig győzködöm Attilát, hogy maradjon nyugton, ne menjen se újból takarítani, se máshová dolgozni, várja ki ennek a végét. Mert pozitív döntés esetén a legjobb helyen lehetne.
Mire ezt olvassátok, addigra talán már a riporton is túl leszek az RTL-en. Lesz miről beszélni a héten, valami ezt súgja...
