Számba vettem a mi kis életünket az elmúlt közel 9 évben, és rájöttem, amivel én szembenéztem a legsűrűbben, az a magány. Itt most nem a betegünk magányára gondolok (azt enyhíteni tudjuk mi magunk) hanem a sajátunkra. Biztos vagyok benne, sokan járnak ilyen cipőben. A kezdetek óta a magamra maradtam a döntések felelősségének vállalásával.
Ha a mi életünket veszem nagyító alá, és az indulást veszem csak alapul, 9 éve „barátok” sokasága, rokonok sora és társ is állt mögöttem. A betegség kitörését követő első évben a „barátok” maradtak el, miután nem vettem részt a társasági életben. Először a telefonok ritkultak, aztán teljesen elmaradtak. Újabb egy év és eltűnt mellőlem a társam is (ekkor még nem szó szerint) de érzelmileg magamra maradtam.
Vele együtt eltűntek a rokonok, akikkel tartottuk a kapcsolatot. Elvégre az az ö családja volt, engem befogadtak, de a szétválásunkat nem tudták kezelni, inkább ők is elmaradtak.
Én ugye intézetben nőttem fel, a saját rokonaimat akkor sem igen érdekeltem, amíg nem volt baj velünk, utána sem változott pozitívan.
Aki megmaradt az a nagyfíam volt, de (bocsi Sanyám) az egy más minőségi kapcsolat, nem tette lehetővé, hogy megbeszéljem vele álmaimat, csalódásaimat, vágyaimat. Ráadásul nem is akartam terhelni még saját nyomorúságommal is, épp elég volt neki az, aminek részesévé kellett válnia. Nem vagyok hívő sem, így ilyen irányban sem kereshettem és lelhettem vigaszt.
Két dolog közül választhattam:
Az egyik az önsajnálat, meg is tettem pár hónapig, egyenes út volt a depressziós állapothoz.
A másik lehetőség, amire aztán rátaláltam, át kellett értékelnem magam és az engem körülvevő lehetőségeket.
Ebben a kérdésben sok mindent tudomásul kellett hogy vegyek. Szabad lettem ugyan 30 év után, de ez a szabadság nagyon relatív volt. Az elmúlt években kerestem az új társam. De rá kellett jönnöm, nem én és vagyok a férfiak álmainak nagy betűs NŐje. Csalódások megerősítettek, és továbbra is optimistán állok a kérdéshez, egyszer talán megtalálom azt, akit megalkuvások nélkül, szerethetek és szeretni képes.
Baráti kapcsolatokat kerestem, akiknek életfilozófiája, stílusa közel áll az enyémhez. Ennek gyümölcse lett többek közt Záporka és Fabius is, de rajtuk kívül is még jó páran.
Ezek a barátságok erősnek bizonyultak, hisz a körülményeimmel fogadtak el, tudják mi a legfontosabb nekem és tolerálják, vagy épp ezért is szeretnek.
A nagyfiam megnősült közben, és a feleségében igazi barátnőre találtam, akivel mindent megbeszélhetek, aki kritikusom is egyben, de úgy, hogy tudom nekem akarja mindig a legjobbat. Reálisan de szeretettel, mindig őszintén megmondja a véleményét és tabuk nélkül lehet az álmaimról, félelmeimről beszélni vele.
Mi ebből a tanulság?
Egyszerű!
Nem csak Attilának kellett a múltat lezárni, hanem nekem is.
Ha kinyújtják felénk a kezüket új barátok, el kell fogadni, mert a lelkünknek szüksége van az ilyen kapcsolatokra. Önmagunkkal is kell foglalkozni, jól kell tudni érezni magunkat, ha lehetőség nyílik rá.
Ezzel nem csak magunknak teszünk jót, hanem a „betegünknek” is példát mutatunk,hogy optimistábban lássa a hétköznapokat és elhiggye, ha előtte is kinyílnak majd az ajtók (mert előbb-utóbb kifognak) félelem nélkül át merje lépni azt a küszöböt.
