Már említettem, a skizofrének nem sokat foglalkoznak a személyi higiéniával. Ha hagyjuk ápolatlanok, és nem törődnek a saját megjelenésükkel. Ezt elég nehéz volt megemésztenem, mert Attila a betegsége előtt valóságos kis piperkőc volt. Nagy jelentőséget tulajdonított a kinézetének, barna bőr, ragyogó fehér fogak, mindig gondosan belőtt séró, márkás és igényes ruházat jellemezte. Még a testszőrzetére is gondot fordított.
A betegség viszont megváltoztatta ezt is, és már nem csak a skizofrénia rémével kellett megküzdeni, hanem a tudattal is, a fiamat egyszerűen megeszi a kosz. Ha hagyom. Persze az nem én vagyok, aki szó nélkül hagyja ezeket a dolgokat. Heteken keresztül kellett győzködni a mosakodás alapvetéséről. Arról, minden embernek létszükséglet a napi higiénia ahhoz, hogy jól érezze magát a bőrében. Atikám a vállát sem vonta meg, annyira nem érdekelte az egész. Ekkor visszájára fordítottam az érvelést: megkérdeztem ő vajon mennyire szeretne olyan emberrel egy helyiségben lenni, akinek szaga űbereli a köménymagos/savanyúkáposztás fing szagát, fülledt nyári éjszakákon? Na ez használt. Innentől legalább kétnaponta hajlandó volt megfürdeni, és a fogmosásra is visszaszokott. Igaz a szőrtelenítés eszébe sem jutott, ahogy a szolárium sem, de mit érdekelt ez engem akkor?
Örültem a haladásnak, és persze igyekeztem napi rendszeressé tenni legalább a fürdést. Nem veszekedve, de azért naponta adagolva a duruzsolást nem adtam fel, és két hónap alatt sikerült rávezetni a lényegre. Lehet irányítani az ilyen betegeket, csak sok türelem, idő, és kötél idegek kellenek hozzá. Nem szabad feladni az ötödik, tizedik, huszadik meddőnek látszó próbálkozásnál. Soha nem lehet tudni, mikor ugrik át végre a fejükben zakatoló skizofrén lemez, amivel ragaszkodni tudnak egy adott dologhoz. Persze mikor átugrik, akkor találnak maguknak mást, amihez ilyen következetességgel ragaszkodni lehet.
Így volt Attila is a fürdéssel. Harcoltunk a rendszerességért, majd mikor sikerrel jártunk, akkor a maga meggyőződéséből egyszerűen túldobta az egészet. Nem úgy fürdött szegénykém, mint más "normális" emberek. Ő csakis forró vízben volt hajlandó, a legforróbban, ami a bojlerből kijött. 90 fokra volt állítva, és amíg teát lehetett vele forrázni, Attila ebben fürdött. Hiába magyaráztuk neki, rosszul lehet, megégetheti magát, nem számított semmi. Rossz volt nézni, ahogy kivörösödve szédelgett a melegtől, ilyenkor leültettük, legyeztük, magyaráztunk felváltva, de nem hatott. Felakadt a lemez, fejébe vette, hogy ez így egészséges, mert kitágítja az ereket, és jobb lesz a vérnyomása. Hiába állítottam lejeb a bojlert, ő mindig akkurátusan ellenőrizte, és visszaállította magának. Napi gyakorlattá vált, hogy résen legyek minden este, mikor fürdeni indult, hiszen bármelyik pillanatban rosszul lehetett és elájulhatott. Kétpercenként szólongattam, beszéltettem, míg így is bekövetkezett amitől féltem. Az egyik alkalommal éppen kilépett a fürdő forróságából, elájult, és beverte a fejét meg a hátát. Rettenetesen megrémültem, a feje vérzett, de néhány pillanat múlva már kitisztulva nyugtatott, semmi baja. Szerencsére igaza volt, csak hámsérülés lett a fején, meg némi zúzódás a hátán. Az ájulást nem ismerte be soha, de utána inkább áttért a zuhanyzásra.
Ezen is átléptünk nagyobb baj nélkül, mikor egy napon előállt az ötlettel: megint szoláriumozni akar. Megmondom őszintén örültem neki. Úgy láttam kezd egyre igényesebb lenni önmagával szemben, -a bőrének is jót tesz- ezért támogattam. Meg sem fordult a fejemben, a fürdéshez hasonlóan képes lesz helyből átugrani a ló túloldalára ezúttal is. Megbeszéltük, kezdetnek 5 perc több, mint elég, hisz a bőrét 3 éve nem látta nap, se UV fény. Mikor hazajött nem hittem a szememnek. Úgy lángolt a kanapán ülve, mint főtt homár a fűszervaj mellett. Simán bevallotta, húsz percet volt bent, mert az úgy jó. A lemez felakadt megint, egyfolytában azt ecsetelte, ő nem vörös, hanem barna. Pont. Bármit mondtam lepergett róla, minden segítséget (égés elleni krém, Írisz, stb) elhárított, mondván hagyjam ezzel a baromsággal, a barnaság nem fáj.
Másnap pedig elindult a szoláriumba újra. A rémület amit ettől éreztem olyan volt már, mint a kitaposott házi papucs: megszokott. Kértem, könyörögtem neki, hagyja a bőrét pihenni, de hajthatatlan volt. Ekkor kértem, legalább ma tartsa magát az 5 perchez, de én sem hittem komolyan, ezt majd megteszi. Tudtam, hogy baj lesz, de nem voltam képes igazán kivédeni, pedig ezer megoldás jutott eszembe. Mondjuk elveszem tőle a pénzt, amivel befizeti magát, vagy elmegyek vele, és megtiltom a szoláriumosnak, hogy beengedjék. Vagy egyszerűen bezárom én a lakásba, és nem engedem ki. De egyik sem tűnt jó megoldásnak. Aztán döntöttem: tapasztalja meg a saját bőrén, én nem ellene vagyok, hanem érte. Lehet ezzel vitatkozni, de ott és akkor én úgy láttam, ez lesz talán hosszútávon a legcélravezetőbb megoldás.
Persze, hogy 20 percre fizette be magát, és szénné égve jött haza. Bevonult a szobájába, ki sem jött egész este. Nem volt egy jajszava sem, de ezúttal a kenőcsöt és az Íriszt elfogadta. Egy hétig kenegettük, mire minden lehámlott róla. Soha nem ismerte el se a leégést, se az igazam, de szoláriumba nem ment többé.
Azért írom le ezeket a hétköznapi dolgokat, mert fel szeretném hívni valamire a figyelmet. Az esetek többségénél megtehettem volna, hogy Attila akaratát figyelmen kívül hagyva döntök helyette. Rövidtávon ez kényelmesebb és célravezetőbb is lett volna. De gyakorlati tapasztalatom, ami egy skizofrén akaratával szögesen ellenkezik, azt nem fogja megtenni soha. Minden tiltás ellenére valahogy úgyis megteszi, amit a fejébe vesz. Ezért fontos a meggyőzés. Neki magának kell döntéseket hozni, a környezetének pedig igyekezni kell meggyőzéses alapon ezeket befolyásolni. Hosszútávon, az önálló élet reményében -szerintem- más járható út nincs.
A döntéshelyzetek körül volt elég bonyodalom. Ezekből szemezgetünk a következő posztban.
