Véget ért a nyaralás, fantasztikus időt fogtunk ki semmi okunk a panaszra.
Amit tervben vettünk azt tettük, vagyis semmit. Egyszerűen csak pihentünk, olvasgattunk, hátunkon fekve élveztük a napsugarakat, pancsoltunk a 28 fokos balcsiban, sétahajókáztunk Tihanyba, igazán szép színt szedtünk össze.
Attilám is élvezte a semmit tevést, azt hiszem feltöltődött a következő időszakra.
Meglátogattak a barátaink közül páran, és megjegyezték mennyit változott Attila tavaly óta. Kommunikatívabb, élénkebb, nyitottabb.
Bográcsoltunk, sütöttünk szalonnát, amit szénné égettünk és a kutyánk jóízűen felfalta, de a tábortűz izzása és a jókedv, amivel kinevettük saját magunkat kárpótolt a sült szalonnáért.
Reggelente ültem kint a kertben egyedül, ami annyira a szívemhez nőt az elmúlt 35 év alatt. Nosztalgiáztam, milyen csend van, nem vesz körül a régi barátok hada, nincsenek a rokon gyerekek akik annyira szerettek velünk nyaralni, nincs itt Attilám apja akivel annyi élmény köt a Balatonhoz, sátorból is csak kettő van felállítva a szokásos 4-5 helyett. Talán szomorú is lehettem volna, de visszanézve az elmúlt 8-9 évre most először volt bennem igazán béke.
A csönd nem a magányt jutatta eszembe, hanem a jelen békéjét, nincs bennem félelem a jövővel kapcsolatban, mert Attilát figyelve hetek óta érzem, tudom, felnőtt, úgy mentálisan, mint fizikailag.
Nem számit mi a diagnózis. Attila már érett férfi lett, úgy gondolkodik, tesz, érez.
Ez kárpótol mindenért.
Ez kárpótol mindenért.
