Mikor nagyhirtelen sokat voltam egymagam, (a férjem elköltözött, Attila éjszakára járt dolgozni) bizony fölmerült bennem, hogy akár félhetnék is otthon egyedül. Gondolkodni kezdtem egy állaton. Volt már kutyánk, a fiam gyakorlatilag vele nőttek fel 12 évig, de mikor elpusztult akkora volt a gyász, hogy megfogadtuk: soha többé másikat. Beszéltem az állatos dologról Attila orvosaival is, szerintük lovagolnia kellett volna. Mert a ló nagyon intelligens állat, és talán segítene az érzemek kifejezésében. A lovaglás nem egy olcsó dolog, és mert nem futotta rá elvetettem. Ha lenne elég pénzem kertes házban laknánk, állat farmunk volna, de a jelenlegi helyzetben célszerűbb a földön járni.
Sanyáékkal beszélgetve került szóba igazán a kutyatartás. Egy eb viszonylag nem megterhelő anyagilag, és talán elérhetné azt a hatást, amit az orvosok reméltek a lovaktól. Először tiltakoztam, tudtam mekkora felelősséggel jár egy kutya. De aztán mérlegeltem, mi van a megéri/nem éri rovatban, és döntöttem: Attila már rendesen szedi a gyógyszert, dolgozik, sportol, és ha egyedül van napközben, egy kutyával nem volna magányos. Mert minden kutya feltétel nélkül szereti a gazdáit, és talán Attilából is sikerülni fog előhozni az érzelmeket. Lesz valaki aki gyengébb nála, akiért felelősséggel fog tartozni, akiről gondoskodnia kell etetéssel, sétáltatással rendszeresen.
Mindezt mérlegelve Menyemmel és Sanyával elindultunk a Rex menhelyre kutyát nézni. Mindig is német juhászkutya rajongó voltam, de egy ekkora kutya a mi kis lakásunkba szóba sem jöhetett. Így csak valami hasonlót kerestünk. A Menyem minden ketrec előtt megállt pityeregni, szegénykém mindet hazavitte volna. Aztán az egyik ketrecben, ahol négy kutyából három a rácson lógott "engem vigyetek" szemekkel nézve, ott ült a negyedik a sarokban, és mintha röhögött volna a többin: mit izéltek, úgysem kelletek senkinek. Külsőre olyan volt, mint egy kölyök német juhász, csak nagy elálló fülei voltak és szemében ott csillogott a rafkós kutyák igazi dörzsöltsége. Kicsit megláttam magam benne. Gyerekkorom intézetben eltöltött éveit juttatta eszembe, önmagamat, amit a látogatók seregét néztem hasonló tekintettel. -Őt lehet? -kérdeztem, majd megnéztem a jellemrajzát, amin ez állt: neveletlen, többször visszahozták, megjárt egy kiképzőt is de az sem bírt vele.
Ő kell! -döntöttem azonnal, így lett családtag Benő, barátokban a füle miatt Bat Man. Attila eleinte tartott tőle, pont a gondok miatt. Benőke nem cáfolt rá a jellemzésére, igazi cipőszaggató, kazetta és könyv gyilkos viselkedést produkált. Cserébe játékos, temperamentumos, szeretetre éhes kutya, aki képes volt kizökkenteni Attilát. Összebarátkoztak, Attila pártfogásába vette, Benő pedig hálás volt neki ezért. Kialakult a véd és dac szövetség ellenem és az állandó rendetlenség miatti perlekedésem ellen. Attila pakolt utána, és igyekezett eltussolni a viselt dolgait. Benő órákat volt képes a lábai előtt feküdni egyetlen simogatásért, amit persze ki is követelt magának. Pár hónap alatt szinte összenőttek, Benő természetének köszönhetően Attila ki is mutatta a szeretetét és cinkosságát felé. Jókedv és vidámság költözött a házba, naponta megnevettette Attilát ez a "dög", én pedig a lelkem mélyén hálás vagyok neki ezért.
Éltem az alkalommal, többször magukra hagytam őket, hogy szokják az önállóságot, és bizony Attilám maximálisan ellátta, minden este komplett élménybeszámolót rittyentett a dolgaikból. Nagy dolgok ezek, bármilyen banálisak is. A mosoly és a szeretet kimutatása lényeges, és nincs se orvos, se terápia ami képes volna ezt kiváltani a skizofrénekből. Csak az állatok, amik valamilyen formában tudnak kommunikálni az emberrel. A kutya és a ló tökéletes erre, valóban csodákra is képesek egy beteg emberrel.
