Néhány éve még nem sejtettem, hogy mikor a legboldogabb vagyok, és a legnagyobb biztonságban érzem magam, akkor dől össze az életünk, mint egy kártyavár. A skizofrénia úgy rombolt le mindent néhány hónap alatt, ahogy Xerxész tette Bábel tornyával. Életünkből csak romok maradtak az érzelmi sivatag közepén.
Jó házasságban, harmonikus, békés, kiegyensúlyozott családi életet éltünk. Nem szenvedtünk semmiben hiányt, futotta banánra, nyaralásra, játékokra, szép ruhára, igazi nyugodt kispolgári élet volt a miénk. Két szép és okos fiú gyermekkel ajándékozott meg az élet, akik jól tanultak, sportoltak. A kisebbiket Attilának hívják, róla szól a történet.
Már 5-6 évesen előtérbe került a tehetsége. Vasakarat, önfejűség, maximalizmus jellemezte, igazi sportoló alkat volt. Először sakkal próbálkozott, egy év alatt másodosztályú játékos lett belőle 7 évesen. Kiegészítő sportnak a futást választotta, szálkás-vékony alkata, kitartása és eltökéltsége miatt edzői maratoni/hosszútávfutót szerettek volna belőle faragni. De egy szép napon Attila beleszeretett az asztaliteniszbe, és onnantól nem érdekelte más, csak a ping pong. Abbahagyta a sakkot és a futást, minden idejét edzéssel töltötte, szenvedélyévé vált ez a sportág. Mindig ő dönthette el, mire áldozza a szabadidejét, úgy gondoltuk edzeni csak szabad akaratból lehet sikeresen. A mi dolgunk csak annyi volt, támogassuk mindenben és előteremtsük a feltételeket álmai megvalósításához. Sikerben pedig nem volt hiány. Edzői fantasztikus karriert jósoltak Attilának, 12 évesen az első osztály élmezőnyéhez tartozott, 13 évesen korosztályos Magyar Bajnok lett, gyűltek a kupák és az érmek. Kétszer elnyerte a kerület, egyszer a Budapest Kiváló Sportolója és Tanulója címet.
Mert a tanulással sem voltak gondok, kiváló eredményekkel könnyen vette az akadályokat. Kisebb magatartásbeli problémák adódtak, -mint minden kamaszfiú esetében- hisz vezető szerepet játszott minden csínytevésben, hangadó és mókamester volt a társai között. Népszerű gyerek volt, egyaránt kedvelték a fiúk és a lányok. Általános iskola után egyenes utat tűzött ki magának. Felvételt nyert a Madách Gimnázium sportosztályába, majd a Testnevelési Főiskola edzői karát akarta elvégezni. Testvére -a nagyobbik fiam- közel sem volt ilyen ambiciózus. Ő inkább élte az ifjúság gondtalan életét, csajozott, szórakozott, és a tanulásra is úgy kellett néha nógatni. Bár nem volt szokásban nálunk a "bezzegelés", néha mégis önkéntelenül az öccsét állítottuk elé is példának. Félre ne értsétek, imádom a nagyobbikat is, csak őt másért. Ő önállóbb volt, hamarabb levált a családi kötelékről, megvolt a maga társasága.
Attila iskola mellett napi négy órát volt edzésen, hétvégén versenyen, iskolaszünetben edzőtáborokba járt, így nem alakult ki nála sem hobby, sem komolyabb baráti kör, (ez a későbbiekben fontos lesz) csak az asztalitenisz érdekelte fanatikusan, és semmi más. Vele voltam minden versenyen, mint szurkoló, velem beszélte meg minden gondját-baját, én voltam a bizalmasa, nagyon szoros kapcsolat alakult ki köztünk. Kimondatlanul is ismertük egymás gondolatait. Ekkor még semmi, de semmi jele nem látszott annak, hogy ebben a hihetetlen energiával telített fiúban ott lappang egy alattomos kór, és mint időzített bomba várja az idejét, hogy robbanhasson.
Erről szól majd a következő fejezet.
