Ahogy ballagtunk hazafelé, furcsa érzésem volt az örömködés mellett. Mintha valaki követett volna. Figyelő tekintetet éreztem a hátamban, néha megborzongtam tőle, kirázott a hideg. Fogalmam sem volt róla, mi lehet ez. A mit sem sejtő oktalanok boldogságával tartottam hazafelé. Azt hittem  a harcot megvívtuk, győztünk, innentől a testvéri és anyai szeretet, a körültekintő gondoskodás elég lesz mindenhez. Önhitt voltam. Akkor még nem ismertem olyan mélységéig ezt a betegséget, mint most. Azt hittem, Attilámmal kell megharcolnom. De mára tudom, ő csak a tünethordozója az agyát uralma alatt tartani akaró Rémnek, a skizofréniának. Pedig voltak jelek. Jelek, amiknek utólag nézve nagyobb  jelentőséget kellett volna tulajdonítani. De annyira hinni akartam a gyógyulásban, a kezelés hatékonyságában, az orvosokban, magamban, Attila erejében, hogy nem így tettem.

A negyedik hónapban történt, a gyógyszeres kezelés alatt, mikor már az orvosok is napról napra jó hírekkel vártak, Attila állapota javulóban volt. Egy este az ebédlőbe mentünk vacsorázni, ahol volt egy zongora. Attila szó nélkül leült elé -akkor először- és játszani kezdett rajta. Illetve klimpírozni, mert a billentyűk rendszer nélküli leütögetését nem nevezném játéknak. Megkérdeztem mit csinál? Mire azt felelte büszkén: ezt a művet bizony ő komponálta! Azt hittem viccel. Mondtam is neki, kisfiam, ennek se dallama, se üteme nincs... Erre sértődötten abbahagyta, nekem pedig valami jeges kéz markolta a szívemet. Tudtam, hogy valami nincs rendben.
Kimentünk sétálni a parkba -ez már szabad volt Attilának akkor, felügyelet mellett- és megláttunk egy 11-12 éves kislányt, amint az egyik padon üldögélve várt valakit. A kórház ajtajában mindig őr állt, hogy a betegek felügyelet nélkül ne tudjanak eltávozni. Attia megállt, és ide-oda nézett. A kislány és az őr között járt a tekintete, nekem pedig kihegyezett idegszálaim súgták, valami készül. Felkészültem rá, számítottam valamire, mégis egy pillanat alatt termett az őrnél, és a képébe ordította: tudja, hogy bántani akarja a kislányt, de ha megpróbálja, akkor nagy baja lesz! Aztán követelni kezdte, hogy beszélhessen a kislány szüleivel, mert ez itt a diliház, ahol nem lehet egy gyereket magára hagyva várakoztatni!

Megküzdöttem vele, amíg sikerült visszarángatni a kórterembe. Azonnal rohantam az orvoshoz elmondani, nagy baj van, vagy a gyógyszer nem jó, vagy az adagolás, de szerintem Attila esik vissza. Az orvos hitt nekem, hisz ekkorra bebizonyosodott, adhat a szavamra, jött is a fiamhoz azonnal. Kifaggatta és kiderült, egy hete nem szedi a gyógyszert! Erre kézen fogta, felvitte arra az osztályra, ahol az állandó bentlakókat kezelték. Körbevitte, elmagyarázta neki, ide kerül, ha nem szedi a gyógyszert! Ha ezt akarja, akkor bojkottálja a kezelést nyugodtan. Kemény volt, de hatott. Attilám attól a naptól kezdve lelkiismeretesen szedte a gyógyszert, rájött arra, ezzel az orvossal nem tud mit kezdeni, csak akkor fogja hazaengedni, ha rendesen beszed mindent, amit felírtak neki.

Hazafelé ez jutott eszembe, mosolyogtam a felelevenedő kerti jeleneten, azon, hogy szegénykém még a ködbe borult agyával is a gyengéket akarta védeni, ahogy velem is tette egész betegsége alatt. Ekkor még nem tudtam, milyen jelentősége lesz a fegyelmezett gyógyszerszedésnek. Ahogy azt sem, a hozzátartozókat nem a betegség első -kórházi- szakasza viseli meg jobban.
Itt még szinte mindenki kitart, de ami utána jön, az őröl fel sokakat. Az együttélés nehézségei, a sokszor verekedésig fajuló viták, a meggyőzhetetlenség az, ami kikészít szinte mindenkit, és juttatja el a családokat a feladásig.  Az orvosok tudták ezt, ezért voltak szkeptikusak. Én pedig hiába tapasztaltam az erre utaló jeleket, hiába mondtam pont én az orvosoknak, valami nincs egészen rendben, elmentem mellette.

Talán a sakk volt az elbizakodottságom oka. Ahogy írtam az elején, Attila gyerekként sokat sakkozott. 6-7 évesen versenyszerűen űzte, a klubjában orvosokkal, ügyvédekkel (vagyis nem buta emberekkel) játszott, és ért el jó eredményeket. Már jó ideje kórházban volt, mikor elkezdtem töprengeni, miként kéne kirángatni a gyógyszerek okozta fásult, letargikus állapotból. Adta magát a sakk. Igazából tesztnek szántam, észrevétlen felmérésnek, mennyit károsodott a szelleme. Én sosem sakkoztam jól. Ismerem a lépéseket, néhány megnyitást, de ennyi. Mégis mikor leültünk, öt perc alatt mattot adtam szegénykémnek. Több órát játszottunk, de nem láttam rajta a gondolkodás vagy logika jelét sem. Kérleltem, ösztökéltem, figyeljen jobban oda, próbáljon koncentrálni a lépésekre. Másnap mikor beértem hozzá, éppen egy másik beteggel sakkozott. Két órát ültem mellettük, de ennyi idő alatt nem lépett egyikük sem, gondolkodtak szó nélkül.

A többi beteg a bivalyerős gyógyszerektől félkómában vegetált, csak ők ketten koncentráltak az egész teremben. Én ezt sikernek könyveltem el. A sakk innentől végigkísérte a kórházi tartózkodását, játszott velem, Sanyával, a betegekkel, ápolókkal, és bizony egyre többször nyert. Ezt a fejlődést véltem én úgy, hogy minden a legnagyobb rendben halad.
Megjegyzem, az orvos dolga a gyógyszeres terápia, de a hozzátartozó is rengeteget tehet a betegért. Kell valami agyserkentő játék, lehet dominó, kártya, sakk, vagy akármi más, ami aktív koncentrációra sarkallja a szedált skizofréniást. A játék szinte mindenre jó. Serkenti az agyukat, elősegíti a logikus gondolkodást, kikapcsolja őket, picit elfelejtik hol is vannak, sikerélményt is kapnak, ha nyernek.

Ezeken töprengtem hazafelé, meg azon, miként tudnám elősegíteni Attila visszailleszkedését a hétköznapokba. Erről szól majd a következő fejezet.