Három éve írtam ezeket a feljegyzéseket, és most visszaolvasva a posztokban annyira durvának és egyszerűnek tűnnek. Egy kemény nő kemény döntései, pedig ez nem így van. Ezért kértem Fabiust, élhessek az interaktivitás előnyeivel, és kiegészíthessem a tegnapiakat mai szemmel látott gondolatokkal.
Mindent elkövettem a kórház elkerüléséért, hibák sokaságát vétettem, most szeretném leírni ezeket, mert tanulságos lehet. Mikor Attila elkezdte a gyógyszerbevételt bojkottálni, minden létező módszert kipróbáltam ennek kicselezésére. Például szokása volt minden este fél liter szörpöt meginni lefekvés előtt. Úgy gondoltam a szörpjébe belekeverem az összetört gyógyszert, így észrevétlenül fogja szedni, ha másképp nem megy. A szobájában pihent, mikor a család sustorogva megegyezett ebben. Elkészítettem a mixet, aztán vártuk, jöjjön ki inni. Ahogy kilépett a szobából ránk nézett, és kóstolás nélkül nekünk szegezte a kérdést: mit kevertetek az italomba? Ledöbbentünk, de persze együtt hazudtuk, mi semmit, nem is értjük miről beszél. Ő kiöntötte a szörpöt, csinált magának egy másikat, és bevonult a szobájába. Mi ott maradtunk a kétségekkel, hogy vajon meghallotta a cselszövést -ami szinte kizárt- vagy ennyire működik ismét az üldözési mánia, és ezúttal ráhibázott a cselre? Azt megfigyeltem, hogy ilyen állapotában hihetetlenül kiélesedtek az érzékszervei.
Miután ez sem jött be, ahogy a sírás, könyörgés, fenyegetés sem, kivettem pár nap szabadságot, és gyakorlatilag a gyógyszerrel a kezemben követtem minden lépését, hátha elkapok egy olyan pillanatot, amikor hatni tudok rá. De nem tudtam, nem sikerült. Az orvosával gyakorlatilag óránként beszéltem telefonon, tűrve az ordítozását, hogy azonnal vigyem vissza az intézetbe a fiamat valahogy, mert minden perc számít. De nem hittem neki. Magammal vívódtam. Milyen anya az olyan, aki diliházba juttatja a gyerekét? Mennyire gyenge vagyok, hogy nem tudom egy gyógyszer bevételére rávenni a fiamat, és ezért kell bentlakóvá válnia? Kétségbeesésemben levetkőztem magamról a két lábon járó, földhözragadt szkeptikus énem, fordultam én fűhöz-fához, még természetgyógyász, energia áramlással foglalkozó embert is hívtam. De nem használt ez sem. Felkutattam egy specialistát, aki több száz esetet tanulmányozott, találkozót kértem, és a zárójelentésekkel felviharzottam hozzá. A professzor átnézte a papírokat, kikérdezett az előzményekről, és kórházi kezelést tudott csak ajánlani, de gyorsan. Mert minden perc számít. Ő tudatosította bennem, hogy a következmény az lehet, visszafordíthatatlanná válik ez az állapot.
Elmondta, hogy a dugiban beadott gyógyszer zsákutca, mert mi lesz holnap, a jövő héten, vagy később? Ezt a szert szedni kell, a kihagyástól azonnal visszaesik a beteg. Muszáj valahogy tudatosítani Attilában, hogy ő maga akarja bevenni. Van ugyan köztes megoldás, de erre csak az ismételt kórházi kezelés után van lehetőség. Injekció formájában is adható a szer, ami így két hétig hat. Viszont megvan az a hátránya, hogy a második hét végére szinte teljesen kiürül a szervezetből, és visszaeshet kicsit. Ezzel szemben a napi adagolású orvosság előnye, hogy folyamatos a betegben a hatóanyag szintje, be tud rá állni a szervezete. Az injekciós megoldás egyszerűbb, kevesebb konfrontálódás mellett nyugalmat lelhettem volna, de...Amíg a napi adagolású gyógyszer nehezebb út mindkettőknek, nagyságrenddel jobb a betegnek. Akik felgyógyultak ebből, és minőségi életet képesek élni, azok kivétel nélkül a napi adagolásra álltak be valami módon. Így nem volt kérdés, én is ezt választottam. Ezek után hívtam a mentőt, majd a rendőrséget, közben a szívem szakadt bele. Ha nem várok pár napot, akkor elég lett volna Attilámnak két heti ismételt kezelés, így másfél hónap lett belőle. Az én hezitálásomnak ő itta meg a levét.
Azért írtam ezt le külön, mert szeretném megértetni a hasonló cipőben járókkal, hogy mindent félre kell tenni a beteg érdekében. A saját érzéseinket, bizonytalanságunkat pláne.
