Ahogy az előző posztban írtam, a kislány esete után elkezdte még intenzívebben foglalkozni magával a skizofréniával. Volt bennem ezer kérdés, amire még tippelni sem tudtam a helyes válaszokat. Érteni, megérteni akartam a felfoghatatlant, ahogy az idő haladt kérdésből egyre több lett, válaszból meg egyre kevesebb. Az orvosok sem tudják ezeket a válaszokat, csak -minden tiszteletem mellett- ők nem vallják be.

Legelső és legizgalmasabb kérdés volt, hogy miért pont a megismert személyiségek jöttek elő Attilában? Mikor lehetett volna annyi más is. Valami okának kellett lennie, ezért agyaltam elsősorban ezen. Próbáltam külön kezelni ezeket a személyiségeket, hiszen egyszerre nem alakultak, nem is alakulhattak ki.

Előbb a mama kedvence, folyton síró látens homoszexuális énjét vettem nagyító alá. A depressziót, az örökös sírást és éjjelenkénti rettegést azzal magyaráztam, Viliéknél az egyik buliban történhetett valami más is a füvezésen kívül. Amiről nem beszélnek a fiúk, ami titok mert szégyellni való, mert illegális vagy mit tudom én. De olyan valami, ami traumát okoz, aminek nyoma marad testben és lélekben. A mai napig nem tudom, pontosan mi volt ez. De sokáig meg voltam győződve róla, itt van a skizofrén rém gyökere elhantolva. Az orvosok ugyan állítják, genetikai rendellenességről van szó, bennem azért él a kétely valahol mélyen, legbelül, egy életre kiirthatatlanul. Kérdezgettem azóta is sokszor erről, de csak azt hajtogatja: buliztak, semmi más nem történt.

A macsó figurát magamnak, pontosabban a köztünk lévő fantasztikusan bizalmas, bensőséges anya-fia kapcsolatnak köszönhetem. Ez az alak erős volt, magabiztos, határozott, mint egy filmsztár, és még telepatikus képességekkel is rendelkezett. Tisztára mintha Superman és John McLane szerelemgyereke lépett volna le a vászonról. Azt hiszem Attila ezzel a figurával a gyengeségét igyekezett ellensúlyozni, engem akart megvédeni mindentől és mindenkitől. Sugárzott belőle az erő, eltúlzottak voltak a gesztusai, no igen, és a reakciói is, ahogy arról már esett szó.

A zongoraművészt nem tudtam megfejteni, értetlenül álltam előtte. Abszolút távol állt tőle minden hasonló művészeti ág, nem hallgatott komolyzenét, nem néztünk ilyen filmet sem. Talán akkor egyszer, mikor leszedálva meglátta azt a zongorát, ott akart belőle előtörni valami tudatalatti vélt képesség.

Ellenben a matekzseni pontosan tudom honnan jött. Kedvenc filmünk volt a Good Will Hunting,-láttuk vagy tízszer- Attilát megragadta a karakter, ráadásul mindig szín jeles volt matekból.

Végül a legfőbb rémálom, a sebezhetetlen volt soron. Ez meglehetősen összetett figura volt. Egyrészt beleszőtte kicsit a macsót, másrészt szintén filmekben látott gesztusokat hordozott magában. Egy olyan férfi, akinek nem kell félnie senkitől és semmitől, aki bármire képes, és -itt jön a lényeg- akinek nem kell orvos, mert öngyógyításra is képes, vagyis sebezhetetlen. Szegénykém fele feje felett már Damoklész kardjaként lebegett az orvos képe, és -szerintem- így akart védekezni ellene. Minek kezelés és szakember egy szuperhős mellé, aki önmagát képes gyógyítani, akin maguktól gyógyulnak a sebek? Sajnos pont ezért a személyiségéért voltam kénytelen meghozni azokat a döntéseket, amiknek kezelés lett a vége. Ön és közveszélyes volt ez az alak, nem volt szabad se magára hagyni, se emberek közé engedni.

Sokat agyaltam a betegség kialakulását megelőző időszakon is. Vajon mit lehetett volna elkerülni? El lehetett valamit egyáltalán? Végig vettem a tényeket: abbahagyta a sportot. Érettségi előtt állt, tele volt stresszel. Foglalkoztatta a sorkatonaság kérdése, érettségi után be kellett volna vonulnia, és mondanom sem kell, be volt tőle majrézva, nem kicsit. Volt egy komolyabb autóbalesete, agyrázkódást kapott és könnyebb sokkot. A füvezést bár bevallotta nekem, ahogy azt is, már nem akar Viliékkel barátkozni, mégis úgy érezte csalódtam benne, hogy vissza élt a bizalmammal. Az érzékeny lelkének talán sok volt mindez nagyjából egyidőben, és nem bírta feldolgozni. Az immunrendszere soha nem volt valami izmos, és a serdülő kor változásaival, a hormonok háborújával a betegség melegágya lehetett ez.

A kérdéseimre keresett lehetséges válaszokat persze elmondtam az orvosainak is, de csak legyintettek: hiába vannak meg a -lehetséges- helyes válaszok, nem segít semmit. Törődjek bele a megváltoztathatatlanba: ez a betegség ma még nem gyógyítható! Ha pontosan tudják mi váltotta ki, akkor sem. Ne agyaljak annyit, mert saját magamat is őrületbe, diliházba kergetem vele.

Attilám most ,mikor hat a rendesen szedett gyógyszer egyik személyiségre sem hasonlít, de nem is egykori önmaga tért vissza. Nem gyógyult meg, a személyiségek benne vannak csak a gyógyszer hatékonyan elnyomja, elaltatja őket. De abban a pillanatban, amikor nem szedi be a gyógyszert a figurák előjönnek, életre kelve randalíroznak, a ketrecét széttépő rém pedig minden erejével igyekszik átvenni a hatalmat. Félelmetes és megrázó dolog. Gyógyult akkor lenne, ha végleg eltűnnének ezek, és nem jönnének elő soha. De erre még nem képes az orvostudomány. Két év telt már el a kezdetek óta ekkor, és még mindig csak ott tartottunk, minden este órákat rimánkodtam a gyógyszer bevételéért. Már nem az volt a kifogása, hogy drog, hanem az, nem beteg, nincs rá szükség. De a fentiek tudatában és tapasztalatában nem lazíthattam egy napot sem, ha azt akartam, egyszer munkahelye, önálló élete lehessen.

Ezekről a próbálkozásokról szól a következő fejezet.