30 évig éltem boldog házasságban. Attila a betegsége óta minden időmet, energiámat, figyelmemet lekötötte. Bevallom, ez a családom rovására ment. Semmi más nem érdekelt, csak Attila és a munka, a munka és Attila. Dolgozni muszáj volt a megélhetéshez, a fiam pedig egész embert igényelt, engem, az anyját, fanatikusan csak rá koncentráltam egészen a sikeres érettségi vizsgákig. Mikor sikerült fellélegeztem, hiszen hosszú és gyötrelmes időszakon voltunk túl, de önmaga szedi a gyógyszert, sikeresen papírokat is szerzett, azt hittem lazíthatok.
De ekkor jött a fekete leves. Újra a férjem felé fordultam, és rá kellett döbbennem, hogy már nincs ott. Elvesztettem valahol útközben. Még próbáltam harcolni érte/értünk pár hónapot, de az elmúlt évek után kevés hittel, kevés energiával. Nem haragszom rá, és nem is vádolom semmivel. Azt hiszem ő így védekezett a helyzettel szemben, csak így tud(hat)ta feldolgozni a feldolgozhatatlant. A nagyobbik fiam, -Sanyám- közben felnőtt lett, maga alakította ki az életét, hál'istennek sikerrel. Neki sem tudtam ebben segíteni, de amilyen talpraesett és önálló gyerek, egyedül is megoldotta amit kellett. Ott álltam egyedül, se férj, se gyerek. Persze, a se gyerek képletes, hiszen Sanyám csak függetlenedett, nem elhagyott. De ettől függetlenül magam köré néztem, és nem találtam senkit Attilán kívül. Úgy éreztem most dőlt össze minden. Az életünk, amit évek munkája alatt építettünk fel. Megzuhantam, most először életemben. Attila betegségének szakaszaiban átéltem a félelem minden fokát, borzongástól rettegésen keresztül a páni félelemig, de ezútal depresszióba estem.
Lefogytam 16 kilót, komoly egészségügyi problémáim lettek.A depressziós állapotból kijönni orvosi segítség nélkül szinte lehetetlen feladat, és -szerintem- csak a vasakaratúaknak sikerülhet. Én pár hétig lubickoltam az önsajnálatban, aztán mikor Sanyám szemében megláttam a félelmet és elkeseredést, akkor megráztam magam. Az én fiam ne keresse hiába az erős anyját, aki értük bármire képes. Tudatosult bennem, a két fiammal van még dolgom az életben, nem engedhetem meg magamnak a depresszió luxusát. Kerestem magamnak olyan elfoglaltságot, -ha tetszik hobbit- aminek segítségével ki tudtam kapcsolni az agyamat néha, és fel tudtam töltődni. Ultizni kezdtem egy nagyobb társasággal, és ez a játék hatott rám annyira, ami a gőz kiengedéséhez elegendő volt. Pár alkalom után újra képes voltam nevetni, megint szépnek láttam a tavaszt, új kapcsolat felé is nyitottam, és bár semmi sem volt olyan, mint régen, viszonylag kellemesen teltek a napjaim.
A férjemmel is rendbe jöhetett volna minden, hiszen jelezte, kezdhetnénk előről az életünket. De én már nem azt a férfit láttam benne, akiben bíztam, akit szerettem, akire támaszkodhattam. Az a férfi végleg elveszett valahol a múlt ködében. Azért mesélem el mindezt, hogy akinek beteg gyereke van, legyen vele tisztában, akár mindent elveszíthet a gyereke egészségéért folytatott küzdelem alatt. Mégis azt gondolom -ha tetszik önző módon- hogy a gyerekért akit világra hoztunk felelősséggel tartozunk. Nem csak akkor, ha az elért sikerei fölött kell örvendeznünk, ha büszkeségtől dagadó kebellel sütkérezünk az általa gerjesztett dicsfényben. Hanem akkor is, ha történik velük valami tragédia, betegség, vagy bármi, ami kihat az életükre. Egy életen át. Ha előről kezdeném sem tennék semmit másként. Akkor sem, ha tisztában vagyok vele, milyen árat kell fizetnem, mi mindent veszítek el közben.
Nem is hinnétek, mekkora gondot tudnak okozni a nekünk hétköznapinak számító dolgok -mint a fürdés- egy skizofrénnek. Erről szól majd a következő fejezet.
