Hazaértünk, és Attilát szépen fokozatosan igyekeztünk visszailleszteni a hétköznapi életbe. Ő lassan mozgott, bizonytalan volt, kiszámította minden mozdulatát. Nem értettem, miért? Azt hittem a gyógyszerek hatása a lelassulás, a kórházban töltött hónapok és kezelések sem múltak el nyomtalanul. Nyár volt, nekünk dolgozni kellett, ezért, hogy Attila ne legyen egyedül túl sokat elfoglaltságot kerestem neki. Beírattam egy angol nyelvtanfolyamra. Ezt hasznosnak véltem, meg olyan valaminek, amivel tornáztatnia kell az agyát.
Eltelt pár hét, úgy tűnt minden rendben van. Örültem a haladásnak, a fiam itthonlétének, és ismét nem figyeltem eléggé. Fel kellett volna tűnjön, hogy minden este úgy kell Attilát rábeszélni a gyógyszer bevételére. Ő tiltakozott, azzal érvelt, neki a tablettáról a szer jut eszébe amit szedett, és ő nem akar többet drogozni. Ezért hagyta ott a Vili féle baráti kört, most meg én akarom kényszeríteni erre! Mondtam neki ne vicceljen, ez nem drog, én meg pláne nem akarom őt droggal tömni, csak azt szeretném, ha nem volna fölösleges a kórházban töltött öt hónap.
Ebben a pillanatban ránk szakadt az ég. Attila ordítani kezdett, ne hazudozzak, ő nem volt az intézetben öt hónapot, max egy hetet! Megfordult velem a világ. Fogalma nem volt, valójában mennyi időt töltött bent, és nem is lehetett meggyőzni róla. Ez az Attila már nem a mindig vidám fiam volt, hanem egy patetikus, örökké ellenkező fiú. Nem volt meg köztünk az összhang sem, eltűntek szeméből az érzelmek. Tudtam, a régi Attila sosem lesz már, az a fiú elveszett, bár nem tehetünk róla. Így kell őt szeretni, ahogy most van. Estéről estére ez a vita ment, mindig sikerült rávenni a gyógyszer bevételére, bár nem meggyőzni hagyta magát, inkább a vitát adta fel velem szemben.
Eltelt újabb pár nap, és a látszólagos idillt egy mozdulattal szétfoszlatta a Rém. Attila elővette a súlyzót. Tudtam, hogy baj van! Eszembe jutott az orvosok szava amiben azt ecsetelték, minél többször esik vissza, annál nagyobb kárt okoz agyában a betegség! Néztem a súlyzózó attilát és rájöttem, esténként nem látom a száját, ahogy beveszi a gyógyszert. Elővette mindig, ivott is rá, de a lenyelést sosem láttam. Megvártam amíg lefeküdt, és kiürítettem a szemetest. Ott lapult benne a gyógyszer, ahogy sejtettem. Száguldoztak fejemben a gondolatok, vajon mióta nem szedi? Bementem hozzá és szembesítettem. Előbb letagadta, majd azt hazudta, csak ezt a mait bliccelte el. Könyörögtem, sírtam, igyekeztem hatni rá, de ezt az Attilát már nem érdekelték az érzelmek. Kérte hagyjam békén, ő edzeni akar, már nem beteg. Mikor figyelmeztettem, milyen dolgai voltak, mennyire önveszélyes volt a kórház előtt, akkor azt mondta, tudja, hogy volt egy kis gond vele, de már rendben van.
Felhívtam az orvosait akik azt mondták, azonnal (!!!) vigyem vissza, ilyenkor minden perc számít. Én mégis vártam egy két napot, hátha meg tudjuk oldani kórház nélkül is. Rohamosan romlott az állapota, jöttek visssza a tünetek, nyíltan megtagadta a gyógyszer bevételét, így sok választást nem hagyott. Beutalót szereztem a kórházba, és kihívtam a mentőket. Ő tiltakozott, nem volt hajlandó beszállni a mentőbe, én pedig nem habozhattam már tovább: kihívtam a rendőröket.Azt nem tudjátok képzelni milyen érzés volt egy anyának "karhatalommal" elvitetni a gyerekét! Ehhez szegényes még legempatikusabb fantázia is.
De a tét óriási volt: vagy a fiam bizalmát vesztem el egy életre, de meg tudom menteni a zártosztálytól, vagy nem folyamodok erőszakhoz, de akkor az életminőségének javulására veszítünk el minden reményt! Ráadásul hosszútávon ennek is diliház a vége. Én úgy gondoltam -és gondolom ma is- hogy akkor inkább ne szeressen! De éljen lehetőleg normálisan, és szabadon. A rendőrök nyomatékosították, nincs más választása, mint beszállni a mentőbe, és bemenni a kórházba. Attila kicsit lehiggadt, beültünk a mentőbe, és rendőri kisérettel, szirénázva mentünk vissza az intézetbe.
Újabb másfél hónap következett bent az osztályon. Erről szól majd a következő fejezet.
