Sziasztok!
Rég nem írtam. A blog él - bár mostanában inkább privát életet -hisz nagyon sokan megkerestek az olvasása után. Van akinek tudok/tudtam tanácsot adni, és olyan is akad, aki nem fogadta el. Aki megkeres annak a telefonom éjjel nappal a rendelkezésére áll, hátha egy olyan szituációba kerül, ahol tanácstalan, és ha többen dugjuk össze a fejünket akkor találunk megoldást.
Sajnos van olyan eset, mint a legutóbbi is, ahol érthetetlenül állok én is, és csak annyit tanácsolhatok: beszélje meg az orvossal. Én soha egy pillanatra sem kerültem olyan helyzetbe, hogy féljek a fiamtól. Soha egyetlen mozdulat erejéig sem emelte fel a kezét rám, bár voltak veszekedéseink az elején. Nekem is meg kellett tanulnom a helyzetek kezelését, de a félelem soha nem volt jelen bennem. Szinte mindenki azt kéri, ne publikáljam az ő esetét, én ezt nagyon sajnálom. Mert mindegyikből lehet tanulni vagy következtetéseket levonni, akik itt olvasnak azoknak pedig néha jól egy-egy gyakorlati tanács.
Általánosságban elmondható, hogy az általam megismert minden esetben kivétel nélkül jelen volt a füves cigi használata. Én is meg vagyok döbbenve rajta, és nem tudom, az orvosok vajon tudják-e, mennyire gyakori ez mostanában. Ha tudják mért nincs publikáció, felhívás? Hiszek én a véletlenben, de csak korlátozott mértékig.
Az utolsó esetnél 3 éve, a fiú 17 éves korában kezdődtek a problémák. Az anyuka nem gondolt komolyabb bajra, viszont a fiú a nagymamájához került akkor vidékre. Az elmúlt 3 év alatt sok-sok jel és személyiségzavar utalt arra valami baj van, de voltak csendes időszakok is. Valahogy az orvos kimaradt egész mostanáig, amikor a fiúból gyakorlatilag kitört egy olyan agresszió, ami felett már nem lehet szemet hunyni. Orvos, kórház, diagnózis, az anyuka megkeresett, és minden sajnálatom ellenére nem tudtam segíteni neki. A félelem, amit érez a fia iránt számomra elképzelhetetlen.
Persze adtam neki tanácsot, én mit tennék, és a telefonon is elérhető vagyok, de amikor elmondtam mi az, ami rá vár, az azt hiszem halálra rémítette. Nem akartam, de muszáj voltam őszintén felvázolni a helyzetet, hisz ha valóban olvasta a blogot már amúgy is tudta nem lesz egyszerű.
Attilámmal minden rendben van, dolgozik, beilleszkedett, sportol, látszólag minden heppi. De senki ne gondolja, hogy hátradőlve élvezhetem a helyzetünket. Igaz már minőségi életet él, a rém azonban ott lapít valamelyik eldugott sötét sarokban, és néha apró jelét adja létezésének. Tudom, érzem minden porcikámban, hogy csak kicsit bizonyuljak gyengének és átveszi az irányítást! Miből gondolom ezt?
Például a gyógyszerből.
Eltelt közel 10 év a betegség kezdete óta. Attilám tudja, ő skizofrén erről már hajlandó is beszélni. De azt, hogy most rendben van, azt nem a gyógyszernek tudja be, hanem csodának. Szó szerint azt gondolja, vannak emberek, akik csodával határos modón meggyógyulnak egy gyógyíthatatlan betegségből, és magát is ilyennek tartja. A gyógyszert azért szedi, mert nem akar újra kórházba kerülni, a pszichiáterektől meg retteg, mint a tűztől. Ez nem elfogadható, hisz ha én már nem leszek hogyan tovább? Muszáj megértetnem vele, hogy a gyógyszernek köszönheti, hogy rendben van. Sok-sok beszélgetés, időnként finomabb vita után még ma is falakba ütközöm. Nem adom fel, mert nem tehetem.
A grimaszok kísérik az életét, a munkatársaink már megszokták. De például idegennek nézik sokszor a buszon, mikor utazunk, erre meg nincs racionális magyarázat. Szóltam az orvosának, de azt mondta kísérő tünet, örüljek hogy "csak" ennyi. Nem barátkozik, nincsenek lányok, képtelen vagyok rábeszélni, hogy regisztráljon egy társkeresőre, mindig legyint, majd, jön a válasz. Szóval itt tartunk 10 év után, ezért senki ne mondja, hogy könnyű dolgom van már. Talán könnyebb, mint azoknak akik most kezdik harcukat a skizofréniával, de megharcoltunk ezért a kis könnyebbségért az elmúlt hosszú és kemény évek alatt.