Attila harmadikos gimnazista volt, mikor elénk állt és bejelentette: abbahagyja a sportot. Éreztem, hogy besokallt, élni, bulizni, szórakozni akart, ahogy a bátyja. Először próbáltam kérni, ne hagyja abba teljesen a sportot, elég ha a versenyzést felfüggeszti, hiszen testnek és léleknek is jót tesz a mozgás. De hallani sem akart erről. Aki nevel kamasz fiút az tudja, nem kényszeríthetjük rá az akaratunkat. Bele kellett törődnünk Attila döntésébe, bár az edzői nem zártak be minden kaput, hátha néhány hónap alatt kitombolja magát, és visszakozik.

Tanulmányi eredményei jelentősen leromlottak az év végére, és elkezdett olyan fiatalokkal barátkozni, akiket én veszélyesnek ítéltem. Nem tiltottam tőlük, de meggyőzni igyekeztem. Eltelt egy év, ami alatt Attila buliról bulira vándorolva élt. Én féltettem, de engedtem szórakozni. Aztán egy napon leült mellém és így szólt: -Anyu! Abbahagyom a barátkozást Viliékkel. Más szórakozásuk nincs csak a drog, én pedig félek, hogy rászokom! Megrémültem, egy kisebb hátsó fali infarktus kihordtam lábon, amíg a gyereket faggattam finoman. Kiderült, hogy rendszeresen szívott füvet, kipróbált más egyszerűbb drogokat is. De ne izguljak -mondta- nem találkozik velük többet, felhagy ezzel az életmóddal. Nem szidtam le, sőt csodáltam, hogy képes volt szembenézni magával és a hibáival. Ezt neki is elmondtam. Óriási dolog -gondoljatok bele- elmondani ezt, és saját akaratotokból kilépni egy ilyen életformából. Én örültem, és biztosítottam a támogatásomról.

Eltelt újabb pár hónap, közben Attila egyre szorongóbbá vált. Kérdezgettem, de azzal magyarázta, hiányzik neki Viliék társasága, bár saját bevallása alapján nem kereste őket. Aztán egy napon arra lettem figyelmes, hogy sír. Kérdeztem mi a baj, és ekkor elmondta attól fél, hogy homoszexuális! Faggattam, miből gondolja ezt, mire elmesélte egy befüvezett állapotban elcsattant csók történetét. Ez nem jelent semmit -nyugtattam- hiszen sok emberrel előfordul, pláne módosult tudatállapotban. De nem tudtam megnyugtatni. Hiába beszéltünk arról, nekem nem számítana, ha mégis homoszexuális volna, ha ettől boldog. Egész este zokogott, hogy ő egy kis buzi, egy mama kedvence, és nem akar ez lenni egész életében. Én csak hallgattam és éreztem, hogy baj van. Valami sötét, hideg és megmagyarázhatatlanul nagy baj!

Másnap jókedvűen ébredt, semmi nyoma nem volt a tegnap este történteknek. Délután ahogy munkából hazaértem láttam, hogy súlyzózik. Csodálkoztam, hiszen az ilyen jellegű edzés annyira állt távol tőle, mint a homoszexualitás. Kérdésemre elmondta, ő most erősít, gyúr, én meg csináljak neki magas energiatartalmú ételeket. Nem tudom megmagyarázni, de volt a szemében és az arcjátékában valami...valami nagyon furcsa. Amitől azt a tegnap esti félelmet éreztem újra. Mindenki azt mondta, ez a kamaszkor, túl izgulom. De az én szememet nem lehet becsapni. Éreztem minden idegszálamban, minden porcikámban és sejtemben, ez más. Nagyon más. Felvett új viselkedés formákat, úgy cigizett, gesztikulált, mint egy macsó, beszéde és hanghordozása, szavai és szóhasználata is más lett. Az előző problémájára azt mondta tévedett, ne foglalkozzunk vele.

Innentől két hétig ez ment. Váltakozott a mama kedvence és a macsó. Hol sírt-zokogott, hol gyúrt és rettentő vidám volt. Én próbáltam közben rábeszélni, menjünk pszichológushoz, de hallani sem akart róla. Aztán egy napon megtört a jég. Éppen a mama kedvence dominált, én vigasztaltam, győzködtem róla, hogy orvosi segítség kell, mikor előállt a következő történettel: minden éjjel halálfélelme van, hangok üldözik, attól retteg, hogy megbolondult és diliházba kerül! Biztosítottam, az orvos segít rajta, és diliházba nem kerül, amíg én élek! Így mentünk el másnap az orvoshoz, ami a következő fejezet.