A legelső amit tettem, hogy én magam igyekeztem a lehető legtöbbet megtudni erről a betegségről. A skizofrénia gyógyíthatatlan, súlyos elmezavar. A fiúkat 17-23, a lányokat 20-25 évesen támadja meg a hormonális változások alatt. Többnyire, de nem minden esetben. Az orvosok genetikai problémára vezetik vissza, de okozója lehet stresszhatástól immungyengeségig, agyrázkódástól drogfogyasztásig elég sok minden, még a hepatitisz elleni védőoltás is. Statisztikailag az emberiség 1%-át érinti, ami nagyobb százalék, mint a cukorbetegeké.
Jellemző tünetei a tudathasadásos kettős vagy több személyiség, kényszerképzetek, hallucinációk, üldözési vagy egyéb mániák, telapatikus képesség hite, agresszió, ápolatlanság, lustaság, étvágytalanság, alvászavar, koncentráció hiánya, feledékenység, nemi jelleg disszonanciája mindkét irányba ( teljes érdektelenségtől a túlfűtöttségig). Az érzelmeiket képtelenek kifejezni, nem néznek a szemedbe, beszédük akadozó, nincsenek vágyaik, céljaik, nincs jövőképük.
Az orvosok állítják, elérhető a teljes tünetmentesség folyamatos gyógyszeres kezelés mellett. Sajnos ez nagyon ritka, Attila esetében sem így lett. Ahány skizofrén, annyi féle. Aktuális személyiségük a múltjuk gyökeréből táplálkozik, ami nem egyforma. Attilából soha nem lesz tömeggyilkos, ezt felelősségem tudatában ki merem jelenteni. 17 évig normális családban nőtt fel, meg tudja különböztetni a jót és rosszat, csak a helyzeteket nem tudja mindig megfelelően kezelni. De akad köztük néhány zseni, akik változatos művészeti ágakban alkottak maradandót.
Az embereket félelem fogja el, ha erről a betegségről hallanak. Nem csodálom, én is féltem tőle. Akkor még nem igazán tudtam, mivel állunk szemben, Attilámnak mennyi esélye van a felépülésre, vagy egyáltalán valamennyi javulásra. Magamba néztem és elkövettem három hibát.
1. Önmagamat vádoltam újra.
2. Másokban, genetikában kerestem a hibát.
3. Kételkedtem. Mindenben és mindenkiben. Lehet rossz a diagnózis? Tévedhetnek az orvosok? Ha nem tévedtek, akkor lehet mégsem gyógyíthatatlan ez a betegség?
Aztán rá kellett jönnöm, ez a három dolog egyetlen másikhoz vezet: a depresszióhoz. Ezt a luxust nem engedhettem meg magamnak, mikor a gyerekemnek rám, az erős, egészséges, tenni akaró anyjára van szüksége! Megjártam ezekkel a lépcsőkkel a poklot, marcangolt és megbénított teljesen. Csak Attila iránt érzett szeretetem és aggódásom volt képes kirángatni belőle. Senkinek és semminek nem sikerült volna. Tudtam, nélkülem nincs esélye, elképzelni se mertem milyen hosszú lesz az út amin végig kell mennünk. De azt megfogadtam, kerüljön bármi áldozatba, időbe, végig fogjuk csinálni. Mert csakis a jövő a lényeg, az a fontos, hogy Attila egyszer minőségi életet tudjon élni! El kellett tudnom fogadni a történteket, és józan igyekezettel álltam minden orvosi tanácshoz.
Ők pedig azt mondták, Attila minél később kerül kórházba, annál kisebb az esélye, hogy az elindult folyamatokat vissza tudják fordítani. Vagyis rá kellett venni Attilát, hogy kórházba akarjon menni.
Erről szól a következő fejezet.