Ezúttal minden sokkal gyorsabban ment, mint első alkalommal. A kórnak nem volt ideje elhatalmasodni, és átvenni az uralmat. A bevállt gyógyszer is megvolt, nem kellett terápiát keresni, csak alkalmazni. A bumm-bumm injekciót nem engedtem adni, és nem is volt indokolt. A legfontosabb feladat az volt, hogy az orvosokkal megerősítve meggyőzzük Attilát, a gyógyszert szedni kell. Ő szegénykém már 100%-ig együttműködött, nem volt se ellenkezés, se tiltakozás, tudta pontosan csak így szabadulhat onnan minél hamarabb.
De én tudtam, hogy ez nem elég. Valóban hinnie kellett ebben, elfogadnia a történeket, csak így tudhatom biztonságban később. Ettől azonban még messze voltunk. Láttam az intézetbe sokadszorra visszatérő betegeket, és szentül megfogadtam, Attila nem járhat így! Emberi roncsok voltak tele félelemmel az orvosokkal, kórházzal, környezetükkel és saját magukkal szemben. Legtöbbjükön már nem lehetett segíteni, forgóajtóként jártak ki-be, csak egy hajszál választotta el őket a végleges bezárástól. Nem az én feladatom eldönteni mi jó kezelés, és mi nem az. Rá voltam utalva az orvosok szakértelmére, de ezek az emberek mind azt sugallták: azért jártunk így, mert nem szedtük a gyógyszert.
Már egy hónapja feküdt Attila odabent, az éber kómás állapoton túl voltunk, de a teste-lelke még elég kábult volt a sok gyógyszertől. Mellé fektettek egy harminc év körüli fiatalembert, aki kőkemény drogos volt. Magától jött be, nem kényszerelvonón volt, ő maga akart leszokni a szerektől. Rendkívül intelligens fiatalember volt, így sokat beszélgettünk. Kristály tisztán látta a helyzetét, pontosan tudta, csak pár éve van hátra ha nem változtat az életmódján. Aztán mégis megtette. Két hete feküdt bent, mikor Attilám elmondta, hogy droggal kínálta őt. Fűvel, és tablettás szerekkel is. Szóltunk az orvosnak, de a fiú természetesen tagadott, azzal védekezett ő csal egy szimpla cigivel kínálta Attilát, ő pedig félreértette. Én tudtam, Attila nem értett félre semmit, és pláne nem hazudik. Ezért közöltem a fiúval: nem érdekel, hogy az orvosokat hogy veri át. De ha a fiamnak mégegyszer kínálgatni merészel bármit, akár csak sima cigit is, akkor megölöm! Ilyen gyógyszerek mellett az élete a tét, senkinek nem hagyok játszani ezzel! Meggyőző lehettem, mert soha többé nem próbálkozott, elkerült minket amennyire lehetett.
Pár hét múlva lebukott az orvosai előtt, hogy a kezelés alatt drogozik, ezért azonnal kirúgták az osztályról. De az a parazita később látogatóként visszajött az osztályra, és a kötelező drogelvonón lévőknek heroint kínált. Az egyik fiú elfogadta, és még aznap éjjel az intenzíven belehalt. 23 éves volt. Ennek a halott fiúnak egyszer sem voltak bent a szülei az osztályon. Nem akarok én pálcát törni senki felett, de azon elgondolkodtam, meddig terjed a szülői felelősség? Szerintem mindhalálig. Szomorú, hogy ezt sokan nem így gondolják, és lemondanak problémás gyerekeikről. Idealista meggyőződésem, hogy felelősséggel tartozunk a gyerekeinkért bármit kövessenek el, bárhogyan alakuljon az életük. Elítélhetjük a hibáit, ellenkezhetünk velük, folytathatunk ideológiai vitákat, akár szégyellhetjük a cselekedeteiket, de magukra nem hagyhatjuk őket, legyenek bármilyenek!
Attila elmondta az orvosoknak, látta amint a kirúgott fiú átadja a drogot a másiknak. Már hittek neki, feljelentést tettek a rendőrségen. Kiadták a körözést, és Attilát két rendőr vigyázta éjjel nappal, amíg el nem kapták. Azért mesélem el mindezt, hogy legyetek tisztában vele: a kórház önmagában nem képes megvédeni a beteget drogtól, alkoholtól, szökéstől. Kell a hozzátartozók segítsége, odafigyelése ehhez, nagyon kevés beteg képes megvédeni saját magát.
Attila szépen javult a történtek ellenére, így másfél hónap után hazaengedték. Erről szól majd a következő fejezet.