"A munka a legjobb szer ahhoz, hogy ne gondolj a nyomorúságodra" -mondta Beethoven, és az biztos, hogy nem egészséges, ha valaki huszonévesen otthon ül, és nem csinál semmit. Úgy gondoltam Attilának is jót tenne, kicsit kimozdulna, emberek közé menne, felelősségérzetet tanulna újra, és nem utolsó sorban megtanulná eltartani magát hosszú távon. Igyekeztem rábeszélni, de hónapokig hiába kérleltem. Aztán egy este az apjánál elszakadt a cérna, kimerült a szép szó készlet, mérgében a fejéhez vágta: azt sem bánom, ha takarítást vállalsz! De dolgozz! Az ex-férjem nem értett Attila nyelvén, nem is sejtette milyen lavinát zúdít a fejünkre ezzel.
Attila szót fogadott az apjának. Másnap felkelt délben ahogy szokott, és elkezdte takarítani a lépcsőházunkat. Nyolc órán keresztül, mindössze egy kávészünetet tartott félidőben. Hiába magyaráztam, ezért nem kap fizetést, így semmi értelme, nem hatott. Elmondta neki ugyanezt az apja is, de erre is fittyet hányt. Ő dolgozott, a kérést teljesítette, és csak ez számított. Képtelen voltam meggyőzni, a munkának akkor van értelme, ha ellenértéket kapunk érte, például fizetést. Szerintem neki ez volt a tökéletes és kényelmes megoldás: addig alhatott ameddig akart, nem kellett idegenek közé mennie, és azt is elmondhatta magáról, ő bizony dolgozik.
Hónapokig tartott ez az állapot. Közben a házunk lakói persze nem értették, Attila miért takarít, söpör és súrol naphosszat, mikor van a háznak takarítója külön? A takarítók sem értették, miért veszi el a munkájukat, mikor nem kap érte semmit? Értetlenül álltunk a dolog előtt, míg a napokban szóba nem került otthon ez a téma. Ekkor vallotta be, hogy szerinte az apja szó szerint ezt mondta: azt sem bánom, ha takarítást vállalsz, akár fizetek is érte! De dolgozz! Ő pedig komolyan vette, és várta az elvégzett munkáért járó fizetséget, minden ellenkezésünk ellenére. Tehát csak számunkra volt értelmetlen és logikátlan amit csinált, az ő meggyőződése szerint az pont úgy volt helyes. Megdöbbentem, mekkora jelentőséget volt képes tulajdonítani bizonyos kijelentéseknek. Szerencsére jött a nyár, lementünk a telekre két hétre. Én ez idő alatt is beszéltem neki erről, és ahogy szokott, a felakadt lemez átugrott, mikor hazajöttünk már nem kezdte újra a takarítást.
Ezek után egy ideig nem erőltettem a munkát. Féltem tőle, megint valami hasonló megoldást választ, ami semmi szükség nem volt. Egy idő után ő maga kezdte venni az Expressz újságot, de eleinte kinézett két három számot, azokat felhívta, és ennyiben is maradt a hét. Ekkor kezdtem sürgetni, noszogatni újra, hogy fogadjon el segítséget tőlem, hátha közösen hamarabb találunk valamit. De elzárkózott, ő maga akarta megoldani a munka kérdést. közel egy év ment el így, míg a neki egyre sürgősebb álláskeresés eredményt hozott. Egy multinál kezdett dolgozni, mint takarító. Nem érdekelt mit csinált, lényegesebbnek tartottam, hogy emberek közé ment, szokni kezdte, hogy kötelezettsége és főnöke van. Gondoltam később is ráérek meggyőzni, érettségivel és számítógépes iskolával mást is csinálhatna.
Első napja az új munkában eseményszámba ment. Már maga a tény, ötkor fölkelt és elindult időben. Mikor hazajött délután, nem hittem a szememnek, úgy nézett ki szegény. Rákvörösre égett, mint a szoliban, egész nap a 40 fokos hőségben árut pakolt az udvaron, sapka és folyadék nélkül. Tudom, neki kellett volna magára figyelni, de azért a munkáltatója is megérne egy misét...Három napig otthon volt jajszó nélkül, majd újra munkába ment. Nekem hihetetlen eredménynek számított, hogy ilyen előzmények után ismét belevágott. Aztán este úgy meglepett, hogy csak pislogtam, mint japán tyúk a gyöngyharmatban. Saját érdekeit szem előtt tartva elintézte, hogy állandó éjszakás legyen. Ezzel kivédte a korán kelést -ami nem az erőssége-és a napot is egycsapásra. Erőt vett magán, és logikus gondolkodással saját maga kedvére formálta a munkaidőt. Innentől nem volt gond, dolgozott rendesen, de a próbaidő letelte előtt kirúgták. Nem csak őt, hanem az összes takarítót akit alvállalkozó alkalmazott.
Eztán volt még 5-6 ilyen helye, ahol minimálbér alatt dolgozott állandó éjszaka, és a próbaidő letelte után mennie kellett. Sokszor közbe kellett lépni, mert a ledolgozott idejét sem akarták kifizetni. Volt olyan teszkó, ahová a bátyjával voltam kénytelen elmenni a fizetéséért, mert neki nem adták oda. Nagydarab pasi állta el az utunkat az ajtóban, és hajtott el a francba azzal, hogy Attila már felvette a pénzt. Sok dolgot lehet mondani az én fiaimra, de hazudni nem hazudtak soha. Így biztos voltam benne, Attila egy fillért nem látott még. Kivertem a balhét, jött a főnök aki előbb az alvállalkozóra hivatkozott, majd pár nap türelmet kért. Végül kiköhögte a pénzt, mint egy tüdőbajos szamár, de ha csak Attilán múlik, akkor sosem láttuk volna.
Alapvető szemétség, ahogy ezekkel a munkavállalókkal bánnak. De különös hányinger az, mikor egy beteget próbálnak meg átverni, pláne pénzzel. Sajnos ezek a tapasztalatok Attila önértékelésének sem tettek jót. Hiába magyaráztam, ilyen a világ, gerinctelen emberek is vannak, mindegy volt. Itt volt az ideje a takarításról lebeszélni, és más irányba terelni.
Ezzel folytatjuk a következő részben.