Ahogy hazaértünk ismét, boldog voltam. Határtalanul, felhőtlenül, és felelőtlenül boldog. Azt hittem ezúttal minden másképp lesz. Attila tanult a történtekből velem együtt, és magunk mögött hagytunk mindent, ami eddig árnyékot vetett a gyógyulásra. Nem hallottam a lépteket, nem láttam az árnyékot, ami bekúszott a küszöb alatt, hogy jeges rémülettel töltse el a családunkat ismét. A Rém ott lapult a sarokban észrevétlenül, rajtunk röhögve gúnyosan csak a pillanatra várt...
Előbb csak az esti gyógyszerezés körüli viták újultak ki. Aztán képbe került újra Vili, a kábszeres barát, én pedig ettől jobban megrémültem, mint valaha. Attila újra találkozott vele, és bizony megint füves cigit szívott. Borzasztóan rosszul lett tőle, alig talált haza. Kértem, könyörögtem újra, ne tegye többet! De egyszerűen leintett: szerinte nem ártalmas, Hollandiában engedélyezett is, -mondta. -De nem skizofréniás tünetek és kezelésre szedett gyógyszerek mellett! -ordítottam, de mit sem használt. A hiábavaló könyörgés után valamit lépnem kellett, ezért megkerestem Vilit, aki őszintén meglepett. Megértés és segítség helyett nekem támadt, megkérdőjelezte Attila betegségét, a kezelések szükségességét, engem vádolt, hogy tönkre teszem a fiamat. 20 évesen kiművelt skizofréna szakértőnek mutatta magát,közölte, Attila felnőtt ember, és azt szív amit akar. Ki vagyok én, hogy ebbe beleszólok?
Egy hajszál választott el attól, hogy nekimenjek az arcának, ami úgy nézett volna ki a haragom után, mint egy leszakított farzseb. De civilizált ember vagyok, uralkodtam az indulataimon. Felhívtam Vili szüleit,elmondtam nekik a bajomat, ekkor az édesapja(???) ugrott nekem, ahogy a fia tette kevéssel előtte. Közölte velem, hogy a fiam bolond, az ő fiacskája ártatlan, mint egy szopós malacka, ne merészeljem többet zaklatni, mert tettlegesség lesz a vége. Eldurrant az agyam. Megkerestem Vilit, nyomokban sem vittem magammal a civilizált úrinőt, hanem egyszerűen nekiestem. Tudtam, hogy árus, egyrészt sosem tiszta, másrészt mindig van nála valami. Megfenyegettem, ha még egyszer, csak egyetlen egyszer is találkozni merészel Attilával, akkor pokollá teszem az életét. Úgy fognak hozzájuk járni a rendőrök, mintha forgóajtón libegnének ki-be, nem lesz egy perc nyugta sem, azt garantálom! A sitten fog megrohadni, ha tönkre teszi a fiamat!
Hatásos voltam. Vili nem kereste többé, találkozni sem volt hajlandó, Attila hiába hívogatta naponta többször, sosem ért rá a történtek után.Ez ment vagy két hónapig. Én persze sunyi módon mószeroltam be Vilit Attila előtt, hogy az ilyen nem barát, sosem ér rá, nem érdekli semmi. Lehet vitatható és nem egészen etikus a módszer. De bevált, és nem érzek lelkiismeret furdalást miatta, mert a füves cigi és a drog nem téma azóta sem. Sajnos a skizofrének között így is elég sok az alkoholista és a drogos. Szerintem a boldogságot keresik ezekben lázasan, a tudatmódosítóktól tudnak kicsit felszabadulni a nyomás alól,és egy kicsit elfelejteni a félelmeiket.
Mikor ezen túl voltunk végre, elkezdhettük Attilát valóban visszailleszteni a társadalomba. Ez sem volt az a tipikus habkönnyű szórakozás. Először is a hihetetlen döntésképtelenségével igyekeztünk tenni valamit. Mert ez a nullával lett egyenlő, szó szerint. Többször teszteltem erre, de borzasztóan érzékennyé vált. Ha valamit kérdeztem vagy magyaráztam rögtön ellenkezett, közölve, ő nem bolond. Olyan teszteket kellett kitalálnom, amit nem vett észre. A helyzetmegoldó képességét például a szomjas teszttel igyekeztem mérni, és én magam lepődtem meg a legjobban az eredményen.Mikor szólt, hogy szomjas, elővettem három egyforma poharat, az egyikbe tejet öntöttem, a másikba szörpöt, a harmadikba vizet. Szóltam neki jöjjön inni, csak válasszon, mert én nem tudtam eldönteni, melyiket szeretné. Attila kijött a szobából megállt a poharak fölött, és nézte őket. Aztán csak álltunk és vártunk. Majd álltunk még egy kicsit, és még mindig vártunk. Én eluntam az állást és leültem, de Attila még mindig állt, és nézte a poharakat. 3órán keresztül. Hiába szólongattam, Attila csak állt csendesen és nézte a poharakat, nem is reagált a hangomra. Azt tudtam, hogy nehezen dönt, de azt álmodni sem mertem, ennyire nehezen! Később javult ez is ahogy minden tünet, -kipróbáltam pulóverrel és cipővel is- ma pedig már biztonsággal és gyorsan dönt a neki megfelelő dolgokról.
Az a baj, hiába tűntek el a fő tünetek a kórházi kezeléssel, utána 3-4 évig a gyógyszeres kezelés ellenére sincs döntésképesség, koncentráció, hosszútávú memória, helyzetfelismerés, helyzetkezelésről nem is beszélve. Az igazi skizofrénia ez, a tudathasadásos állapot csak kísérő tünet, mikor tombol benne a Rém. A közhiedelem csak ebből ismeri, pedig nekik maguknak -és a családjuknak- ezekkel a csendesebb tünetekkel kell együtt élniük életük végéig. Fejleszthető, minden betegnél változó szintig, de a legtöbb figyelmet és kitartást ez igényli mindenkitől.
Ezzel folytatjuk a következő részben.
