Mióta elindult ez a blog, reggel ez az első, hogy olvassam. Minden tiszteletem ezért az édesanyáé, aki nem homokba dugja a fejét, hanem együtt küzd a fiával, nem eltitkolja a betegséget, hanem felvállalja.
Sajnos, mint hozzátartozó én is érintett voltam a betegségben. A volt szerelmem volt az, akiről mindenki tudta a családba, hogy beteg, csak én nem. Nagyon frappánsan ment az össznépi titkolózás.
Nekem csak bizonyos dolgok voltak furcsák. Pl. minden egyes moziba, nyaralásra!!!! szülőkkel mentünk 25-29 évesen.
Nem volt a 30 éves "kisfiúval" szemben követelmény. Nem volt baj, ha 11-kor kelt fel reggelente, ha ezért kirúgták, akkor az épp aktuális munkáltató volt ezért a hibás, mert szegény fiút "túlhajtja". Ilyenkor a kilépő papírokért is anyuka ment be. Sosem értettem, miért ilyen önállótlan,. míg egyszer, 6 év után beütött a krach.
A nagymamám temetésére készültünk vidékre, ő vezetett volna. Az előző délután az én szerelmem "eltűnt". Még én morogtam, hogy mennyire érzéketlen, hogy ahelyett, hogy segítene, még nekem kell őt keresnem. Elő is került pár óra múlva nyakig iszaposan! Állítólag egy hang mondta neki, hogy ugorjon bele. Én naív, még itt sem figyeltem fel, hogy valami baj lehet. Furcsállottam dolgokat, de még ez is belefért. Micsoda vak voltam!
Másnap csak elindultunk vidékre. 160-nal mentünk át Szolnokon. Odaértünk valahogy, néha csukott szemmel vezetett, de túléltük.
Ott azzal kezdte, hogy fel alá járkált órákig! felhordta a sárga iszapos sarat a kertből, és amikor a nagynéném szólt neki, hogy fejezze be, csak mosolygott.
Egyszer csak teljesen bekattant. elkezdte ütni a fejem a fűbe, hogy menjek a nagymamám után, mert akkor megmondja, hol az örökségem. Olyanokat hozott elő, amikkel eddig látszólag nem foglalkozott, pl. 3 évvel!! azelőtt miért mondtam le az apai örökségemről a testvéreim javára. Addigra már ütött és szorított közben azt kiabálta, hogy ezt a lányt nagyon szereti. De nem engedett el, az istennek sem. Nna itt már a rokonok közbeléptek, rendőr, mentő lett hívva.
És itt léptek közbe a szülők! Persze hívta őket édesanyám azonnal, akik rögtön utánunk jöttek. Anyuka nekiment az ott levőknek, hogy ki hívta ki a mentőt, ki mert rendőrt hívni.
Mert ilyenkor!!!, azt kell csinálni, hogy....., meg azt kell csinálni, hogy.... Mi csak néztünk, MILYENKOR????
A srácot nem vitte el a mentő ott vidéken, azzal címszóval, hogy anyuka viszi az akkor még létező Pszichiátrai Intézetbe (másnap tényleg bevitte).
"Haza"érve, kijött az ő háziorvosuk, aki ugyancsak nagyon rutinosan tette a dolgát. A "szokásos"-t adta, ami már!!! bevált.
És leesett! Rajtam kívül, mindenki tudta, hogy baj van a sráccal. És elnézték, hogy én a kapcsolatot nagyon komolyan veszem, hogy gyerekeket, családot szeretnék, és senki nem szólt, hogy egy nagy hazugság az egész.
Kiderült, hogy elsős gimis korában nem színtévesztés (nekem ezt mondták) esett ki az iskolából, hanem mert akkor volt az első epizódja. A nagybátyja nem azért volt skizofréniás, mert elesett gyerekkorában a motorral, hanem mert tizenéves korában kiderült a baj. Minden egy nagy hazugság volt, az egész 6 év, amit együtt voltunk.
Nem a fiúra a haragszom, hanem mindenkire a környezetében, akik résztvettek ebben az össznépi hazugságban. Miben reménykedtek? Nem derül ki sosem? Fogtak a fiúnak egy lányt? És leesett, hogy miért voltak a szülők lépten-nyomon velünk. Vigyázták a fiukat, nehogy baj legyen.
Évekbe telt, mire kihevertem. Természetesen azonnal eljöttem.
Ez a betegség tényleg egy RÉM, de olyan hozzáállással, mint a Fényeskéé ki lehet hozni a legjobbakat. De! eltitkolni sosem szabad, mert az csúnyán visszaüt.

Nagyon sok féle a szülöi hozzáállás. Olvashattál már itt is erről. Én is szembesültem avval a ténnyel hogy diliházba kell vitetni a saját gyermekemet, ennek feldolgozása akár őrületbe is kergethet egy szerető szülőt. Miután egy pszihés betegségről van szó, így a megfoghatatlansága miatt reménykednek a szülők majd csak történik valami én aránylag igen gyorsan rájöttem és elfogadtam hogy kell az orvosi segítség. Te "szerencsésen" jöttél ki belőle, hisz nem történt nagyobb baj bár lelkileg megviselt a tested épp maradt, de vannak akik nem ilyen "szerencsések".
Ezért kellett nyilvános elé tárni Attilám történetét, ezért van hogy nem állítom le a bloggot, végig fogja írni fábius,semmilyen kételkedő, vagy támadó beírás nem tántoríthat el, mert bár nagyon sok betegen és szülőn már nem tudok segíteni, de lehet van akin még igen. És számomra már egyetlen egy emberélet is meg ér ennyit.

@bore_out: aztaaa... ez sem piskóta! Csodálom, hogy 6 évig tudták titkolni előtted a T. Szülők.
Komolyan nem értem, miben reménykedtek? Hogy majd jön egy nő, aki megváltoztatja, meggyógyítja a fiukat? Mennyire voltak vajon tisztában a betegséggel, azon kívül, hogy a "bevált" cuccot belenyomták, ha baj volt? Ó anyám! És ha gyereketek születik és öröklődik benne a hajlam? (Örökletes ez, amúgy?) Mekkora felelősség vagy inkább felelőtlenség már ez! Bakker... :-(
Olyan ez, mint amikor egy homoszexuális pasiról a nők azt hiszik, hogy ők annyira jó és különleges nők, hogy majd a "kedvükért" legalább biszex lesz az illető. Jaaajjj... A szülők is azt hitték, hogy egy nő akkora inger a fiúnak, hogy majd hipp-hopp kiüti a betegségből? Bárcsak így lenne!

Fényeske, erről jut eszembe, hogy khm, "ha" olyan lenne a helyzet, hogy Attilának lenne (vagy esetleg van?) barátnője, akkor mi lenne a gyerek témával, amennyiben ez örökölhető dolog? Erről gondolkodtatok esetleg? Vagy ez még annyira nem aktuális helyzet nálatok? Nem piszkálódás, hiszen csodálattal olvasom naponta a blogot, egyszerűen érdeklődöm. És fogom a fejem, hogy jóég, mennyi mindenre kell odafigyelni egy ilyen helyzetben.

Az érettségihez pedig gratulálok! Hatalmas kihívás volt és nagyon-nagyon szépen megcsináltátok! Szerintem, ha Attila egészséges lenne, akkor visszatekintve biztosan nagyon-nagyon büszke lenne Rád is és magára is!

@fényeske: Mindenképp kell az információ! A kétkedőkkel és a támadókkal nem szabad foglalkozni. Ha már egy családon is segít ez a blog - már megérte csinálni!!!

@Szumóné: Beszélünk családról is, szerelemről is, a válasz mindig az, szeretne, majd ha eljön az ideje, hogy ez nála mit jelent, mennyi idő még kitudja. Azt hiszem ebben a kérdésben nem szabad erőltetnem a dolgot, spontán kell éreznie a szükségét. Hogy a nők a kedvencei az biztos különböző jelekből észre vehető, a számító gépén csakis női pornot nézz, ami számomra azt jelenti van egy egészséges igénye rá, de vagy még nem érzi magát elég erősnek ehhez, vagy fél, vagy a betegsége gátolja. Örökölhető e? Azt hiszem a hajlam igen hisz ez
genetikai kérdés is, én megkérdeztem az orvosát, a nagyobbik fiam miatt, aki ugye házas ember, milyen fokú a veszély. Nagyon kicsi az esélye, hogy az ö gyerekei örökelhessék de az ö unokáinál már nagyobb, ezt a választ kaptam. Mindenképp oda kell majd figyelni, miután tudjuk a veszélyességi faktorokat, ha fent fognak állni, akkor valamilyen szinten lehet már gyerekkorától védekezni ellene.
A szerelem hormonokat, enzimeket termel, az aktiv szexuális életről nem is beszélve, bennem is van egy olyan hit, ha belépne egy lány az életében akkor pozitiv hatást fejtene ki Attilára. Gondolom a szülök ebbe a hibába estek, de 6 év alatt rá kellett volna jönniük és azt hiszem tudják is hogy tévedtek. Ez kevés, és kevés egy szuri vagy egy gyógyszer is, sajnálom őket is, mert addig amíg nem látják a fától az erdőt addig a fiuknak semmi esélye.

Sajnos, magamat is hibáztatom, én pont jó alany voltam, hogy el lehessen titkolni. Látástól mikulástól dolgoztam, hogy saját családunk legyen. Közben morogtam ugyan magamban, hogy "őkelmének" nem kell dolgozni, nehogy túlhajtsák. Elsiklottam olyan tények felett, hogy keresett a munkahelyemen telefonon (akkoriban), 1998. magasságában még nem volt ilyen elterjedt a mobil, és mire odaértem, letette. Majd este megkérdezve, hogy miért keresett, azt mondta, hogy nem keresett.

Volt, hogy az épp aktuális főnüke engem hívott, hogy miért nem jelent meg már 3 napja a munkahelyen (vele összejárós viszonyban voltunk, így nem akarta elsőre kitenni a szűrét), erre este azt állította, hogy ő bement minden nap és a főnök hazudik, mert szakmailag féltékeny rá, és el akarja őt taposni. Ezek után anyuka azonnal intézkedett, hogy ilyet mert állítani a főnök, hogy az ő 30X éves kisfia nem jár be dolgozni, és azonnal "kivette" a fiát a munkahelyről. Pedig ritka jó helye volt.

Csinált egy tekercset, (hengerre rézkábelt tekert), és azt rákötötte egész éjjel a 220 V-ra, hogy az neki éjjel energiát ad.
Ez nekem úgy volt magyarázva, amikor kérdőre vontam, hogy ez minek, hogy mindig is imádta a fizikát, hadd kísérlezzen. Minden közös beszélgetésünk visszakerül az anyukához, aki, ha épp olyat mondtam, ami nem épp kívánatos volt, akkor napokig való duzzogással jelezte felém.

Eközben én 2-3 állásban voltam, hajtottam a közös életünkért. Mégis azt mondom, hogy aki ilyen jelek fölött elsiklik, mint én, az tökéletes alany arra, hogy így becsapják. Sajnos, én még mindig 8 év távlatából sem tudok megbocsátani a szülőknek, akik ezt tették egy jó szándékú, jót akaró, családra vágyó fiatal nővel.

Ja és beavatottak voltak még, összes unokatestvér, rokon, a háziorvosuk, aki utólag, amikor kérdőre vontam, mindent "bevallott", elnézést is kért többször is. Borzalmas volt ezzel szembesülni.

A községükben, ahol laknak, "jól ismerik" a családot, mert a nagybáttyal mindig voltak gondok, átlag 2-3 havonta 2-3 hetekre befektették az OPNI-ba. De amíg együtt voltunk, az exnek egyszer sem kellett befeküdnie. Viszont nagyon sűrűn, átlag 2 havonta mentek az anyjával a háziorvoshoz, mert "fájt a torka", "berekedt" stb..Ezekből legtöbbször semmi nem volt igaz. De rájuk hagytam. Egy akkor 24-30 éves fiatalembert képzeljünk el.

Viszont az én exbarátom elvileg elvégzett egy főiskolát. Ennek a történetét nem ismerem, csak annyit, hogy egy pesti gimiből kiesett "színtévesztés" miatt, és a közeli városban leérettségizett, majd elment főiskolára.

Őt a család eszének tartották, viszont 1 munkahelyen nem tudott megmaradni huzamosabb ideig. Legtöbbre nem járt be egy idő után, de volt, ahonnan azért kellett eljönnie, mert aki nem azt gondolt valamiről, amit ő, azt a legválogatottabb, de tényleg a leglétezőbb sértésekkel szidta le.

@bore_out: Elég szörnyű lehetett ez neked. Amikor benne vagyunk egy helyzetben sokkal nehezebb reálisan látni, főleg, ha ilyen sokat dolgoztál. Arra gondolj, hogy magadat nem kell hibáztatni semmiért (kizárólag a szülőket), hisz te hajtottál azért, ami számodra fontos volt, a leendő családért. A jelek alapján én már megijedtem volna az elején, de nehéz kívülről megítélni. Az biztos,hogy ha egy férfi 30 évesen nem önálló, nem dolgozik rendesen, azzal nem kezdenék. Remélem azóta sikerült jobb kapcsolatot és nyugalmat találnod!

@bore_out: bár nem ismerem - hála istennek - a betegséget közelebbről, de úgy tűnik, hogy ezek szerint több szintje van a dolognak. Elhiszem, hogy nyomaszt, engem is nyomasztanak ilyen régi dolgok, de túl kell lépni rajta. Remélem azóta megtaláltad a boldogságod máshol és ez már csak egy rossz emlék.

Meg persze az ember naiv és jóhiszemű, hogy a szeretett kedvest mindig felmenti a hibái alól, főleg amíg fent van a rózsaszín naphemügev(sic!).
Amúgy az ex eltűnt az életedből vagy voltak utórezgések? Pl a szakításkor hogyan reagált? Elfogadta vagy "üldözött" a szerelmével? Már ha nem nagyon zaklat fel a dolog, akkor érdekelne.

Én úgy vagyok az ilyen vacak dolgokkal (mert volt pár az életemben), hogy tanultam belőle és az is formálta az egyéniségemet, én úgy érzem, hogy jobb irányba. Érzékenyebb lettem másokra, a problémákra, jobban meg tudom oldani, átlátni a dolgokat, segíteni másoknak vagy épp örülni, hogy bizony az én életem jó, mert másoknak más, nagyobb problémái is vannak az enyéménél, fontossági sorrendet teremteni és nem egy torz, irányított és elvárásokkal teli értékvilágban kell élni. Legalábbis így gondolom.

@fényeske: Persze, ez teljesen így van, meg is értem, hogy nem erőlteted, és szerintem ezt a témát - mivel majdnem kizárólag érzelmi alapokon nyugszik - nem is szabad erőltetni. Hátha úgy alakul, hogy ő maga fog kezdeményezni egy lánynál. Olyan sok mindenhez volt türelmetek és erőtök, ez még belefér. :)

(A könyvkiadás/film témában kutakodom ám, nincs elfelejtve!)

Hát igen, az ember belül vak. Sajnos én azóta sem találtam meg az igazi boldogságom, viszont a munkámban sikereket értem el. Valójában a munkába menekültem, immár 8 éve. De a magánéletem nincs rendben.

Szumóné! A kérdésedre a válasz, szerencsére, nem üldözött a szerelmével, mert utána kb. 3-4 hétig kórházban volt. Nem nagyon tudta, hogy hol van, mi történt. Egyszer hívott fel az anyja, pár nappal az eset után hogy ne hívogassam, mert őrjöng, hogy 5 percente, hívom. Mondom, hogy NEM HÍVOM, egyszer sem hívtam. Szerintem akkor talán leesett neki, hogy a fia hallucinált, de ebben nem vagyok biztos.

Néha találkozunk a helyi TESCO-ban, vagy a piacon (mi egy kisvárosban lakunk, ők pedig mellettünk egy községben, és ők a városunkba jönnek bevásárolni), de a fiuk nincs velük soha.

A szülők SOHA nem kértek elnézést. Nemcsak a hazugságban eltelt 6 évért, hanem pl. a nagymamám temetésének meggyalázásáért. Hogy az édesanyám elvesztette az édesanyját, és ahelyett, hogy meggyászolhatta volna tisztességben, azt kellett végignéznie, hogy egy bekattant férfi üti a lánya fejét a fűre.

Nem adtak soha magyarázatot,. pedig talán enyhítette volna a haragot, ha átjönnek, és megbeszéljük.

Elnézést kérek az OFF-olásért, de kikívánkozik belőlem:

@bore_out: Pedig még fiatal vagy! Valahogy le kellene zárni a múltat és továbblépni. Mondjuk mondom én, aki szintén nem könnyen pergeti le magáról a sérelmeket. Nekem volt egy nagyon csúnya szakításom (nem én szakítottam), azok után kb 3 év múlva kezdtem érezni úgy magam, hogy na, most már talán rá tudok nézni egy férfire, mint férfi. Haverként működött a dolog, de hárítottam minden közeledést. Öt évvel a szakítás után ismertem meg a mostani férjem, aki pont olyan, mint amilyet annak idején elképzeltem, hogy fúdejó lenne egy olyan pasas, more or less. :-) Először el sem tudtam hinni, hogy pont neki pont én kellek, bizalmatlan voltam, de 1,5 év után tökéletesen meg tudtam bízni benne és ez tart azóta is.
A csúnyaszakítós exről pedig érdekesmód az után kezdtem álmodni, főleg a rendszerint a meg-nem-beszélt-szakításról, amint lelkileg megnyugodtam és már pár éve kapcsolatban voltam a mostani férjemmel. Mondtam is a családomnak, hogy annyira próbáltam kizárni őt akkor magamból, hogy ennyi év után kezdi az agyam feldolgozni, feloldani az akkoriban ért sérelmeket. Én láttam őt párszor, de mindig lebénultam tőle és menekülőre fogtam a dolgot, szerencsére aránylag messze lakunk egymástól.

A Te esetedben az ex szülei valószínűleg annyira ebben a világban forognak a fiuk körül, talán kicsit struccpolitikát gyakorolva, hogy bennük fel sem merül, hogy a fiuk tetteiért bocsánatot kérjenek. Hiszen az ő gyermekük beteg! Ami rendben van és sajnálatos tény, de... De ott van, hogy bakker másnak micsoda törést okoztak ezzel a védelemmel másoknak és nem kevés kellemetlenséget. Bár szerintem nem is sejtik vagy képtelenek szembenézni vele. :( Jó, nem lehet könnyű nekik, sőt! És sokan talán el is dobják maguktól a gyereküket még kevésbé komoly problémák esetében is.

Igen, a szépen előadott, érthető magyarázat nyilván megnyugtatott volna, vagy legalább kaptál volna arra esélyt, hogy megértsd az ő helyzetüket, az ő szemszögükből. Most meg már nyilván kár ezt feszegetni. Egy a lényeg, Te nem vagy hibás semmiben, ha netán magad okoltad volna bármiért is.

Azt kívánom, hogy tudd túllépni ezt a régi dolgot, nézz előre és remélem megtalálod az életben a boldogságot!

Egy kérdés, mennyiben is járunk most? Milyen évet írunk a sztoriban, a mostani poszt alapján? Azaz, melyik évben tette le az érettségit?

@fényeske: fontos a hitelesség, de ez már túlzás :-)) Nyugodtan szabad kételkedni bárkinek, egy nick mögül az a legkönnyebb. Majd ha lesz neve/arca is, ilyen bizonyítványszám jellegűt majd akkor, azt is privátban.

Amúgy korrigálok mert tévedve írtam az első kórházi dátumot, annyi van belőle sajnos, ekkor az autóbaleset miatt volt még csak kórházban, a skizofrénia miatt 2001 februárjába került először.

@fényeske: ok, most írd be újra, mikor érettségizett :-)

@Skulo: Tehát érettségi éve:
2002 október ez a pótérettségi dátuma:)
Csak a Te kedvedért megnéztem, mivel tudom komoly ellenőrzés alatt állok.
Az érettségi bízonyitványát viszont csak személyes találkozás ellenében mutatnám meg ha nem haragszol.

@Szumóné: Köszönöm, természetesen ezen már túltettem azért magam. Ami nagyon nehezen megy, hogy valaha alkalmazkodni tudjak. Az együtt töltött 6 év alatt a leírtaknál sokkalta több furcsaságát elnéztem, teljesen alárendeltem a kapcsolatunknak magam. Pedig ez egy beteg kapcsolat volt. És tudatalatt a jelentkezőknek 100-ad annyi, vagy inkább 1000-ed annyi "nem tetszést" sem viselek el, pedig nem tehetnek róla, de ez itt nagyon OFF.

Fényeske! Senki kedvéért ne hagyjátok abba a blogolást. Igenis sokan vagyunk, akik alig várjuk az újabb bejegyzést. Pl. már nekem sokat segítettél az írásokkal, hogy bizonyos dolgokra ráismertem, így utólag is. Pl. döntésképtelenség. Amikor álltunk a fagyisnál, az én egészségesnek hitt párommal, és mondja, hogy csoki.... Áll az eladó, hogy és a következő gombóc???? És csak állt, állt, és állt.. Majd 1 perc múlva rákérdez az eladó, hogy akkor csak ezt az egy gombócot kéri? Mire mondja, hogy vanília.... És nekem ez fel sem tűnt akkor, pedig hány és hány ilyen volt. Nekem ez a blog egy kis terápia, napról napra kerülnek helyére a dolgok.

És az érettségihez egy nagy-nagy gratula!!!

Kezdtek picit paranoiások lenni. :P Csak azért érdekelt az érettségi éve, hogy tudjam, hogy hol tartunk 2009-hez képest. Azaz, kb. mennyi írást kell várnom még, hogy elérjünk up-to-date legyen.

Egyébként is szabadon választott, hogy a saját blogotokon válaszoltok-e, az álnok álarcok mögé búvók, kérdéseire.

@Skulo: Értem:))))
kb. félidőben vagyunk. Miután a feljegyzések 5 évet dolgoztak fel.
Azóta eltelt 3 éveben is sokat léptünk előre, de az már nem olyan látványos, kis lépésekben évről évre egyre jobb, gyakorlatilag ma már szinte meg közelíti gondolkodásban és életvitelben az egészségesekét, nincs mit róla írni hálistennek.
Bár megérne egy szociológiai tanulmányt a munka keresése és az alvállalkozók alkalmazási szokásai:))))

@bore_out: Egy kérdés merült fel bennem, mikor olvastam a soraid. Mi lett volna abban az esetben, ha a skizofréniára akkor jöttök rá, (te és a szülei,) amikor ti már egy ideje együtt vagytok? kitartottál volna akkor mellette és segítetted volna, vagy akkor is elhagyod?
Ez azért merült fel bennem, mert van egy nagyon jó barátom, aki megismerkedett egy sráccal, egy helyen dolgoztak, és szép lassan eljutottak oda, hogy egymásba szerettek. De elkezdődtek a fura viselkedések. Még csak hirtelen hangulatváltások voltak, majd jöttek a durvább jelenetek. Egy nap épp a srácnál voltak otthon, mikor jött egy ilyen "bekattanás" és ekkor derült ki, hogy volt már ilyen a családban. Haver nem hagyta ott, hanem erősen mellé állt, elvitte orvos, figyelt és vigyázott rá, mindent megtett érte, így szerencsére a srácnak nem kellett végigélnie azt, amit Attilának sajnos igen. Nem kellett zárt osztályra mennie, időben megtalálták számára a megfelelő gyógyszert, hogy a Rém ne jöhessen elő. Neki nagyon nagy szerencséje volt. Sajnos a kapcsolatuk így is csak 1 évig tartott, pedig többet érdemeltek volna.

@Deszkás: Szia Deszkás! Ha nem össznépi becsapás, eltitkolás esete állt volna fent, hanem már együtt vagyunk, és úgy tör ki, akkor megpróbáltam volna segíteni, és nem hiszem, hogy elhagytam volna.

A mi esetünkben viszont, amint jött az epizód, beindult a "megszokott" gépezet (ami csak nekem volt új), és gyakorlatilag az anyja ki is mondta, hogy itt most rám semmi szükség, ők tudják, mit kell csinálni, menjek haza, és "majd szólnak, ha átjöhetek". Vagyis hirtelen már volt fontosabb feladat, hogy a fiúnak legyen csaja.

Mint utólag beszéltem az egyik unokatestvérével, a családban nagyon fontos volt kifelé az ideális kép mutatása, vagyis hogy a huszonéves fiatalember mellett lánynak kell lennie. Ehhez én pont jó alany is voltam, a magam alkalmazkodóképességével (kellett is, mert gyakorlatilag mi soha nem voltunk kettesben, a szülők mindig mindenhol ott voltak, szó szerint, mi négyesben éltük az életünket), ami nekem elég nagy megpróbáltatás volt, mert én az önállóság megtestesítője vagyok. És amikor beütött a krach, és rájöttem, hogy össznépi becsapás áldozata lettem, nem tudtam már ottmaradni.

@bore_out: Roppant...naív voltál. Vagy NEM AKARTAD a helyzetet tisztán látni. 6 év alatt nem vetted észre? A szülők? Ők -hibásan persze, de magukhoz mérten jól- védték a gyereküket, azt tették, amit a legtöbben: próbáltak NORMÁLIS életet, körülményeket megteremteni. Rád akarták hagyni őt sztem, biztos kezekben akarták tudni a gyereket, ha majd ők nem...

@bore_out: Köszönöm a válaszodat.

Persze, igazad van... sokra és többre képesek.. feltéve, ha áll mellettük egy ilyen ember, mint Te! Az pedig szerintem nagyon ritka...! :-)
Úgyhogy újra csak gratulálni tudok Neked és örülni, hogy ilyen ember is van..! :-)