Szembesülök azzal, hogy mennyire másképp nézem a világot, mennyire másképp cselekszem és gondolkodom bizonyos dolgokban, mióta Attilámmal együtt utazunk és dolgozunk. Megrémülök magamtól. Hihetetlen mennyivel tisztességesebb a gondolkodása az enyémnél.
Sosem voltam rossz ember, de huncutságokkal élem az életem, különben hogy is maradnék felszínen.
Sokat beszélgetünk az utazás alatt, szóba kerül minden téma, így a sportoló fenegyerekeknek kinevezett Farkas birkózónk is. Attila szerint fenegyerek az, aki éjszakázik, iszik, kurvázik stb. De aki marihuánát termel és elad az bűnöző, és szerinte nem ezt érdemelték a drukkerek, akik végig izgulták a versenyeit. Igazat kell neki adnom, bár én nem voltam ilyen szigorú eddig vele, sajnáltam egy kicsit, többre lett volna hivatott.
A munkahelyen, ha van 1-1 fél órája mikor nincs munkája, sajnálja, hogy a tulaj pénzét pazarolja azzal, hogy munka nélkül is fizeti az idejét.
Metróépítés, nem érti, hogy nem veszi senki észre, hogy a világ legdrágább metrója lesz a mienk, már ha elkészül egyáltalán. Felfoghatatlanok számára az alvállalkozói vagy korrupciós visszaélések, egyszerűen nem érti sem a lényegét, sem azt mért engedik?
Annyira feketén, vagy fehéren néz és lát mindent, számára nincsenek középutak. Próbálom terelgetni, de vajon helyesen cselekszem? Az életképességhez persze kell a mi világunkban az életrevaló huncutság, de mégis annyival tisztességesebb nálunk, egészségeseknél, hogy sokszor úgy érzem nincs jogom osztani az észt neki.
Sokszor nem értem, hisz vannak témák amikben komolyabban gondolkodik mint a saját korosztálya. De van mikor azt látom, egy tíz éves szintjét nem éri el, próbálom megfejteni, mi miért történik? De csak azzal szembesülök, hogy mennyire tudatlan vagyok még mindig. Kétségbeejtő!
Rászoktam a
bura.hu oldalra, ott skizofrének egymás között beszélgetnek, és megerősített abban mennyire szeretni való emberkék.
Voltam egy tévé felvételen is, amit jövöhét csütörtökön adnak majd le Gombos Edina műsorában. Azért vállaltam el, mert ígéretük szerint vagy fél órát kaptunk volna ebben a témában. Meghívtak egy szakértő doktornőt is, akivel a műsor előtt nagyon összebarátkoztam. Megegyeztünk, bármelyikünké az utolsó mondat, el fog hangzani az, hogy ezektől a betegektől nem kell félni, el kell fogadni őket. Igazi balekok voltunk! 2 órás várakozás után 5 perc volt a mienk, ugye nem kell ecsetelnem, hogy ez mire volt elég? A doktornő betartotta az ígéretét, és bár belé akarták fojtani a szót csak azért is ezzel a mondattal, fejezte be. A várakozás ideje alatt összebarátkoztam a hegymászó Erős Zsolttal is. Az ő testvére is ilyen betegségben szenved, ma már 44 éves. Bár gyógyszert szed, de nem tud minőségi életet élni, túl sokáig vártak a kezelésével, mert fogalmuk sem volt mit is tehetnének. Leszázalékolva, nem dolgozva, semmire ítélve éli az életét, gyakorlatilag vegetál. Érdeklődve hallgatott minket a doktornővel, és csendben csak annyit fűzött hozzá, ha tudták volna mindezt 20 évvel, ezelőtt most nem sírna a szíve a testvéréért. Nem értem, mért nincs kereslet egy ilyen műsornak, ami rendszeres lenne, nem kéne több heti 1 óra, skizofrén, depresszió, mániák, meg hasonlóan sürün előforduló betegségek témakörében? Biztos vagyok benne, tévednek a tévések, lenne reklám ereje csak merni kéne kipróbálni.