Rég nem írtam, ennek az az oka, hogy igazából éljük az életünket, tesszük a dolgunkat nem történt semmi különleges, legalábbis olyan, amit más annak lát.
Megismerkedtem valakivel, az első lépéseket átvészeltük és úgy tűnik hosszabb időtartamban gondolkodunk. Attilával fantasztikusan megtalálta a hangot, és ez a legfontosabb nekem. Úgy kezeli, ahogy kezelni kell, embernek és nem betegnek. Sőt szerinte többet ér a fiam, mint sok hasonló korú társa mert előzékeny, szerény, udvarias és becsületes.
A betegségét igazából azt hiszem, nem fogadja el. Szerinte akinek nincs betegség tudata az nem is beteg, kicsit sajátos véleménye van a világról és azok dolgairól, de nekem pont emiatt tetszett meg.
Attila a kezem alá került, tanítom a nyomdászat alapjaira, a gépre, amin én is dolgozom és nagyon sok mindent tud már. Tegnap például egyedül igazított be egy munkát, gépet mos, kezdi érteni, mit miért teszünk, mi az a paszer, vagy mit kell nézni egy egyszínes nyomaton. Tud már papírral bánni, és közben, ha szükség van rá árú szállítás vagy lemezmosás vagy hasonlók miatt, bárki elviheti tőlem. Lelkesen megy és teszi a dolgát.
Egy kollegám azt mondta Attilánál jobb segítő nincs, nem dohányzik, nem iszik, amit mondanak neki megcsinálja, de sajnos vannak ellenzők is.
Van olyan kollegám, aki a saját munkája féltése miatt bizony nem így látja, inkább csak a negatívumokat veszi észre: a lassabb mozgást stb., de hát nem vagyunk egyformák.
A rosszindulattal, az érthetetlenséggel és a nem elfogadással nem tudok mit kezdeni, megpróbálom a magam módján bebizonyítani nekem van igazam és Attila értékes munkaerőnek fog számítani.
Olyan segédmunkásnak, aki tud nyomdagépen is dolgozni, akiben mindig megbízható munkerőt láthatnak, és jó úton haladunk ennek meg valósításában.
Közben persze sportol is, versenyekre jár, nem adja fel az álmait.
Szóval így élünk mióta nem írtam, küzdök a sémák ellen. Attilám nem érzékeli, sőt nem is feltételezi a rosszindulatot, a háta mögötti kinevetést. Ő jól érzi magát, és lelkesen tanulgatja, amit kell. Én meg bár van, mikor a szívemet facsarja amit látok vagy vissza hallok. De nem szólók érte, inkább arra koncentrálom az energiámat, hogy megtanítsam arra amit én tudok a szakmáról.
Az elég lenne arra hogy sose legyen megélhetési gondja.