Ahogy felfüggesztették Attila leszedálós kezelését, futószalagon végeztek egy sor újabb vizsgálatot. Vér, vizelet, CT, és még sorolhatnám hosszan. Ezekből kiderült, amit eddig is mondtam, Attila az elmúlt 6 hónapban nem szedett semmilyen drogot. Teljesen tiszta volt a szervezete. Minden mást is a legnagyobb rendben találtak, még az agyi CT sem mutatott ki semmit. Pedig a genetikai skizofréniának a CT-n látszania kellett volna. Minden lelet, minden érték szerint egészséges volt, egyet kivéve: a pulzus száma volt krónikusan magas, amit nem tudtak magyarázni semmivel, és ami azóta is így van.
Az eredmények ismeretében elkezdték Attilát kezelni az egyik gyógyszerrel. Vártuk a hatást, reménykedtünk az eredményekben egy hónapig, amíg én gyanakodni kezdtem. Nem tudom pontosan megmondani miért, de úgy gondoltam, nem ez a megfelelő gyógyszer. Apró pici tünetekből, gesztusokból, nézésekből tudtam, ez nem a jó irány. Mondogattam ezt az orvosoknak, de eleinte nem hittek nekem. Nyugtattak, a szernek idő kell, hogy hatni tudjon. Ők bizakodóak voltak, én viszont úgy ismertem a fiamat, ahogy ők sosem fogják.
Közben Attilára állandóan figyelni kellett, folyamatosan szökni akart. Továbbra sem érezte magát betegnek, számára ez egy megalázó, igazságtalan és teljesen felesleges tortúra volt. Drogosokkal, alkoholistákkal, mániás elmebetegekkel volt összezárva, egymást érték a konfliktusok. Az egészségügyben nincs se lehetőség, se pénz arra, külön kezeljék őket. Az intézetben eltöltött hónapok alatt én is megváltoztam. Visszanézve azt gondolom, ott, azok között az emberek között lettem jobb ember én magam is. Toleráns lettem az emberi sorsok iránt, megtanultam elfogadni és feldolgozni a gyengeséget. Ha sehol máshol, a zártosztályon megtanulja az ember, hogy mindenkiben, minden látszólag emberi roncsban is ott van belül, eltemetve, bezárva, de ott van valami jó.
A családunk és a környezetünk is igyekezett tolerálni ezt az 5 hónapot, amit Attila az intézetben töltött. A fiam sok barátja, barátnője, számtalan ismerőse akart bemenni látogatni, de én nem engedtem. Nem akartam, hogy ilyen állapotban lássák és a helyszín miatt olyan dolgokkal szembesüljenek, amit talán se elfelejteni, se feldolgozni nem fognak tudni soha. De a nagyobbik fiam, Sanyám lebeszélhetetlen volt. Ráadásul Attila is kérdezte napról napra, mi van a testvérével? Mikor láthatja végre? Ezért döntést hoztam. Úgy határoztam Sanyával kivételt teszek.
Életem legrosszabb döntése volt.
Azt a látványt, hogy az életerős, határozott és tudatos öccséből egy magatehetetlenül nyáladzó fiú lett, nem tudom képes lesz-e valaha az életben feldolgozni. Sosem volt igazán nagy egyetértés a fiaim között. Jelentősen különböztek egymástól minden lényeges, személyiségüket meghatározó tulajdonságukban. Szerették egymást, de nem voltak bizalmasok a másikkal. Viszont minden különbözőségük ellenére, ha baj volt, összetartottak.De ott az ágy mellett, ahogy Attila markolta Sanya kezét, és elhaló hangon könyörgött, rimánkodott neki, vigye el innen, ne engedje megtörténni vele a kezeléseket, ott új értelmet nyert a testvériség fogalma mindkét fiúnál. Zokogott a lelkem értük. Nem tudtam eldönteni, kit sajnáljak jobban: magamat, mert Attila nem bízik már bennem, a megváltást, a szabadulást a bátyjától várja, vagy Sanyát, aki szívszakadva simogatta Attila kezét, erejét meghaladóan nyugtatta, minden rendbe fog jönni. Vagy Attilát magát, aki borzasztóan gyenge, elesett és reményvesztett volt ebben a pillanatban. Ott és akkor szövődött egy olyan szál a fiaim között, ami erősebb mindennél, elszakíthatatlan azóta is.
Sanya igazi támaszom. Nélküle nem ment volna nekem sem, kellett valaki, aki megerősítette a döntéseimet, aki tisztán és őszintén csakis Attila érdekeit tartja szem előtt. Pedig Sanyám is megszenvedte ezt. 26 évesen cukorbeteg lett. Ezért a mai napig lelkiismeret furdalásom van, mert meggyőződésem, ez a látogatás, -és a tény, harminc év után külön mentünk az apjával- volt akkora stressz, amire így reagált a szervezete.
Noszogatásomra, elégedetlenségemre, érvelésemre gyógyszert váltottak az orvosok. Szerencsénk volt, a második gyógyszerkúra eredményt hozott. Az ötödik hónap végén megszűntek a fő tünetek. Már nem volt macsó, nem volt homokos, egyre inkább csak Attila lett. Elmaradt az üldözési mánia, nem zavarták már kényszerképzetek. De ez az Attila már nem a mindig vidám, gondtalan 17 éves kamasz volt. Hanem egy komoly, hirtelen lett felnőtt olyan teherrel a hátán, amit nem biztos, hogy valaha el fog tudni fogadni. Ennek ellenére gyógyultnak látszott, ezért elkezdtem az orvosokat agitálni, engedjék végre haza. Nem volt egyszerű menet. Szerintük korai még, bár az állapota lehetővé tenné, csak a visszaeséstől tartanak. Végül elláttak minden lényeges tanáccsal és kiengedték a fiamat.
A magyar a világ legkifejezőbb nyelve, de még ebben sincs olyan szó, amivel azt az örömöt ki lehetne fejezni, amit a kapun kilépve éreztünk. Sanya kint várt minket, úgy borultunk össze, mintha valóban a pokolból tértünk volna meg éppen. Sanya már nem az élsportolót látta az öccsében, hanem a támogatásra, gyámolításra szoruló testvért. Tartásáért büszke voltam rá és büszke vagyok ma is! Számomra abban a pillanatban derült ki, Sanya minden különbözősége ellenére olyan emberré vált, amilyenné én nevelni igyekeztem mindig.
Elindultunk haza, vissza a hétköznapokba. Minden rendben van -gondoltam- a fiaim itt vannak mellettem, túléltük, legyőztük ezt is. De az élet túl nagy dramaturg. Ha filmre vinnék egyszer a történetet, akkor most kellene elkezdődnie a baljós aláfestő zenének, miközben a napfényben fürdőző családot a kép sötét sarkából messziről figyeli a Rém, és beúszik a felirat:
to be continued.