Ahogy hazaértünk ismét, boldog voltam. Határtalanul, felhőtlenül, és felelőtlenül boldog. Azt hittem ezúttal minden másképp lesz. Attila tanult a történtekből velem együtt, és magunk mögött hagytunk mindent, ami eddig árnyékot vetett a gyógyulásra. Nem hallottam a lépteket, nem láttam az árnyékot, ami bekúszott a küszöb alatt, hogy jeges rémülettel töltse el a családunkat ismét. A Rém ott lapult a sarokban észrevétlenül, rajtunk röhögve gúnyosan csak a pillanatra várt...

Ezúttal minden sokkal gyorsabban ment, mint első alkalommal. A kórnak nem volt ideje elhatalmasodni, és átvenni az uralmat. A bevállt gyógyszer is megvolt, nem kellett terápiát keresni, csak alkalmazni. A bumm-bumm injekciót nem engedtem adni, és nem is volt indokolt. A legfontosabb feladat az volt, hogy az orvosokkal megerősítve meggyőzzük Attilát, a gyógyszert szedni kell. Ő szegénykém már 100%-ig együttműködött, nem volt se ellenkezés, se tiltakozás, tudta pontosan csak így szabadulhat onnan minél hamarabb.

Három éve írtam ezeket a feljegyzéseket, és most visszaolvasva a posztokban annyira durvának és egyszerűnek tűnnek. Egy kemény nő kemény döntései, pedig ez nem így van. Ezért kértem Fabiust, élhessek az interaktivitás előnyeivel, és kiegészíthessem a tegnapiakat mai szemmel látott gondolatokkal.

Hazaértünk, és Attilát szépen fokozatosan igyekeztünk visszailleszteni a hétköznapi életbe. Ő lassan mozgott, bizonytalan volt, kiszámította minden mozdulatát. Nem értettem, miért? Azt hittem a gyógyszerek hatása a lelassulás, a kórházban töltött hónapok és kezelések sem múltak el nyomtalanul. Nyár volt, nekünk dolgozni kellett, ezért, hogy Attila ne legyen egyedül túl sokat elfoglaltságot kerestem neki. Beírattam egy angol nyelvtanfolyamra. Ezt hasznosnak véltem, meg olyan valaminek, amivel tornáztatnia kell az agyát.

Kedves Mindenki!

A mai nap történései után úgy gondoljuk, a blog szempontjából a hitelesség különös jelentőséget kapott. Ezért  Fényeskével úgy döntöttünk, egyszer és mindenkorra rövidre zárjuk ezt a témát. Közzétesszük Attila egyik zárójelentését, itt láthatóak alant. Sajnos a blogban olvasható történet nem a megvadult fantázia műve, nem fantazmagória. Kérek mindenkit, erre legyetek tekintettel a jövőben. Holnaptól a hitelesség kérdésével nem kívánunk többet foglalkozni.

Ahogy ballagtunk hazafelé, furcsa érzésem volt az örömködés mellett. Mintha valaki követett volna. Figyelő tekintetet éreztem a hátamban, néha megborzongtam tőle, kirázott a hideg. Fogalmam sem volt róla, mi lehet ez. A mit sem sejtő oktalanok boldogságával tartottam hazafelé. Azt hittem  a harcot megvívtuk, győztünk, innentől a testvéri és anyai szeretet, a körültekintő gondoskodás elég lesz mindenhez. Önhitt voltam. Akkor még nem ismertem olyan mélységéig ezt a betegséget, mint most. Azt hittem, Attilámmal kell megharcolnom. De mára tudom, ő csak a tünethordozója az agyát uralma alatt tartani akaró Rémnek, a skizofréniának. Pedig voltak jelek. Jelek, amiknek utólag nézve nagyobb  jelentőséget kellett volna tulajdonítani. De annyira hinni akartam a gyógyulásban, a kezelés hatékonyságában, az orvosokban, magamban, Attila erejében, hogy nem így tettem.

Ahogy felfüggesztették Attila leszedálós kezelését, futószalagon végeztek egy sor újabb vizsgálatot. Vér, vizelet, CT, és még sorolhatnám hosszan. Ezekből kiderült, amit eddig is mondtam, Attila az elmúlt 6 hónapban nem szedett semmilyen drogot. Teljesen tiszta volt a szervezete. Minden mást is a legnagyobb rendben találtak, még az agyi CT sem mutatott ki semmit. Pedig a genetikai skizofréniának a CT-n látszania kellett volna. Minden lelet, minden érték szerint egészséges volt, egyet kivéve: a pulzus száma volt krónikusan magas, amit nem tudtak magyarázni semmivel, és ami azóta is így van.

Ahogy Attilám bekerült az osztályra, én minden áldott nap munka után rohantam fel az intézetbe. Nehéz volt, nagyon nehéz. Megesett, hogy Attilát szeme alatt monoklival, ágyhoz kötve találtam. Azonnal számon kértem az ápolóktól orvosokig mindenkit! De sajnos megmondták, kénytelenek voltak erőszakot alkalmazni, mert Attila egyáltalán nem működik velük együtt, és másképp nem tudták az injekciót beadni. Részletesen  és korrektül tájékoztatott az orvos, hogy az injekció kúra mindenképpen szükséges,  ha eredményes kezelésben reménykedünk. Csak ettől tisztul ki az agya annyira, hogy bármilyen egyéb kezelésnek hatása legyen.

Amint eljutottunk oda, hogy Attilának minél előbb kórházba kellene vonulni, elkezdtem neki adagolni a dolgot. Mondanom nem kell, hallani sem akart róla. Nem volt betegségtudata, és a téma hallatán agresszívvé vált. Meggyőződése lett, hogy az orvos csak el akarja őt távolítani mellőlem, mert tetszem neki. Aztán tovább ment ettől, és az utcán is riogatni kezdte azokat, akik rám néztek, hogy vigyázzanak magukra, ő megvéd engem mindenkitől. Meg kellett találnom a módszert, amivel ő maga hajlandó volt feljönni velem az Országos Ideg-és Elmegyógyintézetbe. A kényszerzubbony rémképe kísértett, ezért mindent bevetettem a kényszerűség elkerülésére. Még a női praktikát is. Az érzelmeire próbáltam hatni, egy hétig sírtam, könyörögtem, jöjjön fel velem, ha szeret! Ha ott azt mondják, nincs semmi baj, azonnal jövünk is haza.

A legelső amit tettem, hogy én magam igyekeztem a lehető legtöbbet megtudni erről a betegségről. A skizofrénia gyógyíthatatlan, súlyos elmezavar. A fiúkat 17-23, a lányokat 20-25 évesen támadja meg a hormonális változások alatt. Többnyire, de nem minden esetben. Az orvosok genetikai problémára vezetik vissza, de okozója lehet stresszhatástól immungyengeségig, agyrázkódástól drogfogyasztásig elég sok minden, még a hepatitisz elleni védőoltás is. Statisztikailag az emberiség 1%-át érinti, ami nagyobb százalék, mint a cukorbetegeké.

Másnap beleegyezett, és elmentünk az orvoshoz. Teszteket töltetett ki vele, beszéltette, de egyről a kettőre nem jutott. Hetente kétszer jártunk foglalkozásokra, ám a helyzet javulás helyett csak romlott. Már nem csak két személyiség váltakozott Attilában, hanem egyre több.

Attila harmadikos gimnazista volt, mikor elénk állt és bejelentette: abbahagyja a sportot. Éreztem, hogy besokallt, élni, bulizni, szórakozni akart, ahogy a bátyja. Először próbáltam kérni, ne hagyja abba teljesen a sportot, elég ha a versenyzést felfüggeszti, hiszen testnek és léleknek is jót tesz a mozgás. De hallani sem akart erről. Aki nevel kamasz fiút az tudja, nem kényszeríthetjük rá az akaratunkat. Bele kellett törődnünk Attila döntésébe, bár az edzői nem zártak be minden kaput, hátha néhány hónap alatt kitombolja magát, és visszakozik.

Néhány éve még nem sejtettem, hogy mikor a legboldogabb vagyok, és a legnagyobb biztonságban érzem magam, akkor dől össze az életünk, mint egy kártyavár. A skizofrénia úgy rombolt le mindent néhány hónap alatt, ahogy Xerxész tette Bábel tornyával. Életünkből csak romok maradtak az érzelmi sivatag közepén.